Képregényfesztivál 2016 szemle: új magyar képregények
Az idei képregényfesztiválra megjelent újdonságok szemlézését a hazai alkotókkal kezdem.
Magasra tette a lécet saját maga előtt Molnár Gábor az 5Pallos nyitóepizódjával, amellyel ki is érdemelt egy újabb Alfabéta-díjat. A folytatással sem okoz csalódást, a második rész is biztos kézzel van megrajzolva, élvezetes átlapozni, az oldalak változatásak, izgalmasak, dinamikusak. A csapat ötödik (egyetlen női) tagjának a csatlakozásával véget ért a toborzás, immár valóban beindulnak a kalandok, és távolabb kerülünk a mintáktól.
A karakterek egyénisége egyre világosabban körvonalazódik, interakcióik meg is töltik a füzet nagy részét, és igazából a végére marad a bonyodalom, a várható ellenségek bevezetése. Vagyis némi túlzással azt mondhatjuk, hogy… egész idő alatt nem történt semmi.
A történetmesélés ritmusában a jobb mangák példáját követő szerző szemmel láthatóan otthon érzi magát ebben a tempóban, csak hát az olvasó nem egy türelmes emberfajta. Az első és a második epizód megjelenése között közel hét hónap telt el, ami nagyon sok. Ha belegondolunk, hogy a harmadikra valószínűleg megint ugyanennyit kell várni, mikorra lesz itt valóban cselekmény? Lássuk be, hogy ez kissé bosszantó.
Kicsit hasonló a véleményem a Szekerce és Szemerce 5. részéről. A Koska Zoltán által jegyzett új epizód mozgalmas ugyan, de hát összesen már a 96. oldalnál tartunk, és még mindig úgy érezzük, hogy alig vagyunk túl a felvezetésen, még mindig „befelé” megyünk a történetbe. Az igazságosság kedvéért helyezzük bele a mérleg másik serpenyőjébe, hogy a karakterek kellőképpen viccesek, a jelenetek humorosak, még ha kicsit el is vannak nyújtva.
Zoli jellegzetes rajzstílusában még mindig úgy érzem, hogy az oldalankénti átlag 4-5 kép kicsit szellős. Jó lenne sűríteni, gyorsítani, pörgetni, úgy még jobb lenne ez a sorozat.
Új szerzőt köszönthetünk a követező füzet alkotójában, Szécsi Zoltánnak ez az első nyomtatásban megjelent képregénye. Zoltán esetében fontos megjegyezni, hogy igazi amatőr képregényrajzolóval van dolgunk, a szó legnemesebb értelmében. Imádja a képregényeket, imád képregényeket rajzolni, és mostanra megvalósította az álmát, hogy egy kész anyagot nyomtatásban adjon ki. Vágyának az sem parancsolhatott gátat, hogy rajzolás terén nem osztottak neki annyi tehetséget, amennyit szeretett volna. Amit csak lehet, pótol szorgalommal és elszántsággal, valamint profi képregényrajzoló barátai segítségével és támogatásával. Virtuozitást ne várjunk tőle, igyekezett egy olyan stílust kialakítani, amelyet következetesen tud hozni. Nézzük, hogy sikerült.
A Corvin eddig blogként létezett, és a bejegyzések dátumának tanúsága szerint három év alatt jutott el a most megjelent húsz oldalig. Ez látszik is valamelyest az eredményen, az utolsó oldalak fejlődést mutatnak az elsőkhöz képest, oldódik a figurák merevsége, kevésbé ismétlődnek a plánok, beállítások. A szereplőket Zoltán markáns ismertetőjelekkel ruházta fel ez megkönnyíti az olvasó dolgát beazonosításukban. Sajnos az egyetlen női szereplő esetében ez csak a fejnél sikerült maradéktalanul, a teste nagyon fiús lett.
A történelmi fantasy zsánerbe sorolt képregénynek ez az első fejezete felvezetés csupán, és ha már megemlítettük, hogy 3 év alatt készült el belőle 20 oldal, van egy olyan sejtésem, hogy ennek sem jutunk egyhamar a végére. Ebben hasonlít az előző két képregényhez, ám itt ráadásul van egy olyan gond is, hogy a jelenetek nagyon el lettek nyújtva, „szét lettek beszélve”. Össze lehetett volna vonni képeket, többet lehetett volna bízni az olvasó fantáziájára, hogy mi is történik két panel között. Amikor pedig végre úgy érezzük, hogy kezdene beindulni a történet, már vége is van. Az utolsó képen megjelenik a főgonosz (feltehetően ő lesz az), és feltesz egy kérdést, amire ki tudja, mikor kapunk választ – még egy „folytatása következik” felirat sem áll a lap alján, csak a címlapon látható „1. szám” utal arra, hogy nem maradnak a dolgok ennyiben. Így azonban elég nehéz bármilyen véleményt mondani a történetről, nem világos, hogy miért pont itt, miért pont ők, miért pont azt. Nagyon remélem, hogy rokonszenves alkotóbarátunk talál valami módot az események felgyorsítására.
Elkészült Halmi Zsolt új képregénye is, amelyhez sajnálatos módon nem gyűlt össze a remélt közösségi támogatás, így luxuskiadás és országos terjesztés helyett maradt a kisebb, de azért gerinces kivitelezés és a megbízható rendezvényes-webshopos forgalmazás. Ezt azért tartom szomorúnak, mert Zsolt és alkotótársai igencsak dicséretes módon nagyon realista kéréssel fordultak reménybeli támogatóikhoz, nem a képregény elkészítését, hanem kizárólag a nyomtatást finanszírozták volna a befolyt pénzből, vagyis lényegében előrendeléseket teljesítettek volna. Sajnos eddig nem nagyon működik nálunk ez a módszer, legalábbis képregényekre nem. Pedig jó lenne.
A halál temploma szerzői kiadásban (technikailag a 5Panels, illetve Tálosi András kiadásában) is egy ambiciózusán és profin megtervezett képregényes projekt. Átpörgetve a füzetet látjuk, hogy változatos helyszíneken, környezetben játszódik a történet, mozgalmasak az oldalak, történésekben gazdag a sztori.
Annak, aki szereti az egyszerű, de izgalmas kalandképregényeket, nem fog csalódást okozni. Molnár Attila író teletűzdelte az összes kötelező elemmel, titkos történelemmel, egzotikummal, erőszakkal, hősiességgel, aljassággal, halálosan veszedelmesnek bizonyuló kinccsel, a megnyugtatónak hitt lezárás utáni „és most viszi” jellegű slusszpoénnal. És még az obligát náci utalás sem maradt ki.
A fő vállalásait teljesíti tehát a képregény, de szigorúan benne marad a zsánerében, ennél többet nem nyújt. Pár dolog zavart csupán. Egyrészt reméltem, lesz valami jelentősége annak, hogy a főszereplők magyarok, ám valójában akárkik lehetnének. Másrészt reméltem, nem csak mutatóban jelenik meg egy női szereplő, hanem kap valami érdemleges feladatot, ám valójában hamar háttérbe szorult. Persze örüljünk, hogy nem akarták feláldozni egy azték oltáron.
Konklúzió: lett egy jól megcsinált zsánerképregényünk, amely bárhol készülhetett volna. Csak át kell írni a magyar szereplőket más nemzetiségűre, és bárhol el is adható az egyszerű, de izgalmas kalandképregényeket kedvelő közönségnek.
Végére hagytam a legnagyobb érdeklődéssel várt újdonságot. A Kittenberger: Fabriqué en Belgique már jó ideje készült, és el is készült volna, ha… Szóval átment pár viszontagságon, pályázaton, kiadókeresésen. Végül a merész vágyak és a szürke rögvalóság között sikerült találni egy középutat, és egy mecánásnak köszönhetően országos terjesztésre elegendő példányszámban, színesben megjelentetni.
Somogyi György, Dobó István és Tebeli Szabolcs képregénye teljesíti a magas várakozásokat. Talán az első igazi „francia-belga” stílusú képregényalbum, amit magyar alkotók készítettek, abszolút megállná a helyét a legigényesebb piacon is – remélem, lesz alkalma kipróbálni magát. A szerzők és a kiadó mindenesetre készültek erre, nyomtattak néhány angol példányt, amivel lehet majd házalni.
Az az igazán nagy teljesítmény ebben, hogy a történet nagyon magyar (itt abszolút indokolt, hogy miért vannak magyarok a főszereplők között), ugyanakkor ennek csak számunkra van jelentősége, egy külföldi olvasó maximum érdekességként nyugtázza. Eszünkbe jut róla az Indiana Jones (vagy Quatermain, hogy korhűk legyünk), a Tintin és a League of Extraordinary Gentlemen, de mégis egyedi tud lenni. Egyelőre csak annyit mondok róla, hogy nagyon tetszik, készülök egy hosszabb elemzést is írni róla.
Bayer Antal
Nem voltam soha Spawn-rajongó. Sőt. A fél tucat Spawn-szám alapján, amit olvastam, mindig nehezemre esett elhinni, hogy ez a sorozat valamikor milliós eladásokat ért el Amerikában. Egykori elképesztő népszerűsége ugyan ma már a múlté, régóta nem szerepel a toplistákon, és alkotója, Todd McFarlane jó ideje sokkal nagyobb jövedelemre tesz szert virágzó játékbizniszéből, mint a képregényekből.
Egészen különleges, egyedi kiadvánnyal jelentkezett a Brody csoporthoz tartozó budapesti ArtYard galéria és stúdió. 2015 végén közzétett felhívásukban kifejezetten közép-európai témájú, rövidebb képregényeket kerestek, angol nyelven. A koncepció egy hagyományteremtő független – „szuperhősök nélküli”, hogy Claudia Martinst, a galéria vezetőjét idézzük – fesztivál létrehozásához kapcsolódott. A kiadvány elkészült, a fesztivál sikeresen lezajlott (bár van még mit javítani, főleg a kommunikáció terén), jöhetnek a következtetések és tanulságok.
