Képregénykonferencia Helsinkiben, 2013. május 23-25.
Ismerve a képregények iránti rajongásomat, egyeseket meglephet, hogy mindössze másodszor vettem részt nemzetközi képregénykonferencián – míg másokat az lephet meg, hogy egyáltalán léteznek nemzetközi képregénykonferenciák. A magyarázat részben abban rejlik, hogy a képregénykutatás a mai napig nem intézményesült igazán. Bár amikor a szakdolgozatomat írtam, bő harminc évvel ezelőtt, már találtam néhány referenciaként használhat könyvet, a korai tanulmányok nagyrészt csak történeti áttekintések és elemzések voltak, néhány úttörő munkától eltekintve elmélyültebb elméleti művek valójában csak az 1980-as évek derekán kezdtek megjelenni, és még a terület legelismertebb szakértői is alig több, mint húsz éves kutatói múltat tudhatnak maguk mögött. Az északi országok egyetemeit átfogó NNCORE közös kutatói program pedig egészen páratlan kezdeményezés.
Képregénytanszéket, persze, egyetlen felsőfokú oktatási intézmény sem tart fent. A képregény tanulmányozása új dolog, ahogy az volt még nem olyan régen a filmé is, nehéz kimutatni a „hasznosságát”, márpedig ez a követelmény világszerte egyre erőteljesebben jelentkezik. Különösen igaz ez a gazdasági válság óta: a konferencia valamennyi résztvevője egyhangúan megerősítette, hogy a források csökkentése elsőként a humán területeket érinti, így újabb területek megnyitása finoman szólva nem szerepel a napirenden.
De ez nem azt jelenti, hogy egyáltalán ne lehetne foglalkozni a képregénnyel egyetemi szinten. Csak hát nem valami önálló stúdium keretében, hanem egy befogadó rokonterület berkein belül, amihez persze szükségeltetik az érintett egyetem, kar, tanszék, professzor nyitottsága a téma iránt. A helsinki konferencián irodalommal, történelemmel, filozófiával, vizuális művészetekkel, médiával és kommunikációval, valamint a társadalmi nemek kutatásával (gender studies) foglalkozó oktatók és posztgraduális képzésben részt vevő diákok vettek részt, néhány magamfajta kósza „független” társaságában.
A három nap alatt négy hosszabb plenáris, valamint három szekcióban ötven 20-25 perces előadás hangzott el a legkülönbözőbb témákban. A párhuzamosan futó szekciók között válogatni kellett, és mivel előzetesen vajmi keveset tudtam az előadók túlnyomó többségéről, inkább témák szerint válogattam, de még így is muszáj volt lemondanom olyan érdekesnek ígérkező prezentációkról, mint az extratextualitás és az intertextualitás Alan Moore V for Vendettájában (ez speciel a saját előadásommal ütközött), a jó és a rossz ábrázolása az iráni képregényekben, Joe Sacco képregényei, és így tovább. De volt, ahol már maga a cím is jelezte, hogy a szemiotika olyan szintjére emeli az előadó az elemzést, amely már meghaladja az érdeklődésemet („A Peirce-i tipológia kiterjedt használata a képregényelmezésben”), sőt, bevallom, a tájékozottságomat is.