Tintin magyarul - másodszor
Az új Tintin-film november 3-i premierje előtt áttekintjük a világ egyik legismertebb képregényfigurájának magyarországi pályafutását.
A rendszerváltás környékén jött Magyarországra az egyik legnagyobb európai képregénykiadó, a koppenhágai központú Egmont. Eleinte magyar-dán vegyesvállalatként működött Egmont-Pannónia néven, és számos, más országban már sikeresen bevezetett képregénysorozattal próbálkozott hazánkban. Elsők között szerepelt Asterix és Lucky Luke (akkor éppen Villám Vili), ám utóbbit két szám után leállították. Ám dicséretes módon nem adták fel a kísérletezést a világhírű francia-belga képregény klasszikusaival, így került sor Tintinre 1994-ben.
Második alkalommal rendezik meg az 
Kerek hatvan évvel megszületése után olvashattuk először magyarul Tintin kalandjait. 1989-ben az IPV (Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat) vállalta fel az úttörő szerepet. Ma már nehéz lenni kideríteni, miért éppen a sorozat tizedik részére esett a választásuk, mint ahogy azt sem, hogy tisztában volt-e a kiadó azzal, hogy ez egy kétkötetes kaland első része. Az Egyszarvú titka annak idején 88 forintba került, újságárusoknál volt kapható. A magyar fordítást 
Nem túrtam fel a Széchényi Könyvtár polcait, hogy biztosra menjek, de erős a gyanúm, hogy a Kingpin kiadó most megjelent Ragadozók-ja az első önálló szuperhősképregény-kötet női szerző tollából, amit itthon kapni lehet. Más műfajokban ott van a Paprikás rapszódia vagy a Persepolis (és a Nők a csúcson és a Miriam Katin-gyűjtemény, és vége), Supermanék portáján viszont olyan ritkán fordulnak meg nők, hogy a jelenlegi piacon ezzel az egy tétellel arányaiban jól is állunk. Előrebocsátanám, hogy a Ragadozókban van verekedés, autós-motoros üldözés és kellemes mennyiségű humor, mindezzel együtt csakis amiatt érdekes, mert Gail Simone írta, és női hősök a főszereplői.
Olaszország esze csak a spagettin jár, Amerika állandóan hamburgert zabál, Oroszország pedig vodkát vedelve terrorizálja környezetét. Hogy ez egy halom előítélet? Pedig a Hetaliában pont ez a lényeg. A sikeres mangasorozatot Kálovics Dalma elemzi.
Mit lehet írni erről a több mint legendás comic strip-sorozatról, amit eddig még nem írtak volna meg? E kérdést föltenni természetesen nagyon olcsó húzás, hiszen rögtön szabadkozásnak minősül: ne várjatok tőlem újdonságokat. Mindennek a tetejébe még csak nem is eredeti: a „nagy” képregényekről (és általában a nagy művekről) szóló írásokban mindig elsütik, és mindig a legelején. Mert nyitómondatnak kiváló.
Elsőként egy olyan esetlegesen felmerülő félreértést kell eloszlatnunk, ami mind a Besenyő-családnak megágyazó humor zsánerének, mind e humor forrásának szempontjából kardinális: a magyar humorkultúrában szerte ismert család a L’art pour l’art társulat szellemi terméke, ami nem egyezik meg a Galla Miklós által alapított Holló Színházzal. Míg utóbbi főleg angol abszurd szerzők, főleg a Monty Python-csoport műveit ültette át magyarra, addig előbbinek tagjai maguk írták a Karinthy Frigyes és Örkény István munkásságával rokonságba hozható műveiket. A Besenyő-família ezúttal képregény formátumban mozgatja meg az agysejtjeinket és a rekeszizmainkat Szász Móni jóvoltából, aki az utóbbi tíz évben oroszlánrészt vállalt a társulat szövegeinek és jeleneteinek írásából, valamint az előadásaik során ő alakítja a csinos, ámde kevés ésszel megáldott szomszédnőt, Kancácskát, aki Besenyő Pista bácsi mindenkori vágyainak tárgya. Ebben a kötetben új nyelvi leleményeket és gegeket találunk, valamint már régebbről ismerteket is új történetbe szőve, egymáshoz lazán kötődő szkeccsek, epizódok formájában. Mivel mindegyik külön címet kapott talán nem lett volna szükség mindegyik utolsó kockáján külön jelezni, hogy „Vége”, de hát ez az apróság legyen a kötet legnagyobb problémája.
Négy év után ismét volt magyar résztvevője a Helsinki Képregényfesztiválnak. A helyi Magyar Kulturális Központ támogatásával Csordás Dánielnek nyílt lehetősége kijutni a legnagyobb finnországi képregényes eseményre. Élményeiről Fritz Zoltán kérdezte.
Harmadik alkalommal rendezi meg a szegedi képregényfesztivált a Somogyi könyvtár, amelyhez ezúttal nem csak a szokásos kiállítás és vásár, hanem az Szegedi Tudományegyetemmel közösen szervezett konferencia is kapcsolódik.
Az izgága, talpraesett, harcias kis hős és a termetéhez hasonlatosan óriási szívű, jó kedélyű, ám kissé lassú észjárású barát archetípusa minden nemzet tudatában kedvezően rezonál, különösen ha az ellenállás jelképei, akik fricskát mutatnak a hatalmasoknak, ami számtalan népmesében is előkerül témaként. Nem nevezhető hát teljesen véletlennek, hogy 1959 október 29-én René Goscinny és Albert Uderzo olyan tökéletesen rátapintott a francia nemzeti önérzet ütőerére, amikor Asterix, a gall harcos kalandjai először megjelentek a Pilote magazin oldalain. A siker olyan átütő volt, hogy az eredetileg mindenben az akkor már igen népszerű Tintin ellentétének szánt antihős két évre rá már saját albumot kapott, kezdetben viszonylag szerény hatezres példányszámmal, amit azonban a második album megduplázott. Az első komoly példányszámbeli ugrásra az Asterix, a gladiátor megjelenéséig kellett várni 1964-ben, ami már elérte a hatvanezer kiadott kötetet. Erre az évre tehető az Asterix-jelenség előtérbe kerülése Franciaországban: az újságok, a rádió, a televízió is a kis ellenálló gall falu hőseit éltette, ők virítottak a könyvesboltok kirakataiban és ekkor jött divatba Obelix elhíresült mondata, a „Dilisek ezek a rómaiak!” is.
Október 27-én 18 órától a Képregény Kedvelők Klubjának havi rendes találkozóján is a 100 éve született Zórád Ernő lesz a téma. Kiss Ferenc olyan emberekkel idézi fel Zórád emlékét, akik ismerték és munkakapcsolatban is álltak vele. Vendégei lesznek Iván Katalin (Füles), Alaksza Tamás (Pajtás, Tábortűz), Verebics János (Igaz Szó), Bíró Ferenc diafilmgyűjtő, Kertész Sándor képregénytörténész, Fazekas Attila képregényrajzoló és Kozma Péter, a kArton galéria tulajdonosa. A rendezvény helyszíne a kArton galéria (1054 Budapest, Alkotmány utca 18).
