Több mint 400 napja tart a belga kormányválság. A flamand nacionalisták már azt se bánnák, ha kettészakadna az ország, a királynak elege van a politikusokból... Bár némi bizalomra adhat okot, hogy ezúttal nyolc párt is hajlandónak mutatkozik a kompromisszumra és leülni a tárgyalóasztalhoz a (vallon) szocialista miniszterelnökkel, a belgák nagy része már unja, hogy rajtuk röhög a világ. És ha tudjuk, hogy Belgium a képregény fellegvára, nem is annyira meglepő a legfrissebb fejlemény: a Spirou című legendás, 1938 óta szinte megszakítás nélkül megjelenő hetilap fennállása óta először különszámot szentelt egy politikai témának: „Mentsük meg Belgiumot!” hirdeti címlapján, a flamand oroszlán és a vallon kakas hirigelését kommantálva.

A San Diego-i ComicCon alkalmából debütált a hivatalosan augusztus 3-án megjelenő Severed című minisorozat nyitószáma, amelynek a magyar Futaki Attila a rajzolója. A 7 részes történetet az American Vampire-ral frissen Eisner-díjat szerzett Scott Snyder és Scott Tuft írta, kiadója az Image Comics. Az alábbiakban bemutatjuk a sorozat honlapján található mintaoldalakat - az első hármat és még további négyet.

Befutottak az első kritikák, amelyek dicsérőleg szólnak Attila munkájáról is:

"Futaki Attila tökéletes választás volt az ezoterikus és a hátborzongató klasszikus táncához." (A Comic Book Blog)

...mielőtt megveszed, nézd meg még egyszer Futaki címlapját. Remek darab, nem tehetek mást, mint hogy 10 pontot adjak neki, igazi telitalálat, a szöveg és a rajz is csúcsformát mutat... (ComicBuzz)

A Képregény Kedvelők Klubjának e havi találkozója a kArton Galériában (1054 Budapest, Alkotmány utca 18.) július 28-án csütörtökön 18 órától lesz megtartva.

A meghívott vendégek a legismertebb hazai képregényfordítók, úgymint Kálovics Dalma és Nikowitz Nóra, Bárány Ferenc, Bayer Antal, Galamb Zoltán, Kepes János és Totth Benedek. A beszélgetés a "Fordította: ..." címet viseli. A meghívottakkal a klubvezető, Kiss Ferenc beszélget.

Idén áprilisban egy képregénykonferencián előadás formájában hangzott el az alábbi, roppant izgalmas kérdéseket feszegető cikk. Érdemes elolvasni és elgondolkodni a lengyel és a magyar képregényes helyzet hasonlóságain és különbségein. A szerző Olga Wróbel lengyel képregényalkotó és blogger, a lengyel képregényes szcéna aktív tagja.

Egy olyan országban, ahol az átlagos polgár évi egy könyvet olvas el, a képregényes közösség elképesztő vágyakat dédelget. A lengyel képregénypiac kicsi és eléggé zárt: ugyanazok készítik, adják ki és hirdetik az interneten a képregényeket, és ugyancsak ők szervezik a fesztiválokat és rajongókat és alkotókat összehozó találkozókat. Sőt, ugyanezek az emberek írják a kritikákat és határozzák meg a trendeket a közösségen belül, és ez az a pont, amely a legtöbb vitát gerjeszti. Az alkotók nagy része könnyen alakul át kritikussá és médiaszakértővé, ami a később bemutatandó problémákhoz vezet.

Július 2-án szombaton 10.30-kor nyílik meg az MKSZ és az MKA közös utazó Pinkhell kiállítása Jászberényben a Déryné Művelődési Központban. A 40 képből és 20 óriásfigurából álló anyag két héten keresztül lesz megtekinthető a városban a Street Art és Streetball fesztivál keretében.

Az idei éves rendes közgyűlésén a Magyar Képregény Szövetség új elnököt választott, Takács Eleonóra személyében. Bayer Antal interjúja eredetileg a képregény.net portálon jelent meg.

BA: Gratulálunk elnökké választásodhoz. Kezdhetnénk egy rövid bemutatkozással, különös tekintettel arra, hogy mikor és hol kezdtél érdeklődni a képregények iránt?

TE: Köszönöm! Jó néhány éve foglalkozom képregényekkel hivatásszerűen. A sokféle előzmény – tanárkodás, reklámszakma, filmprodukció – során megszerzett tapasztalatok és a képregények iránti rajongás együttese olyan konstellációt hozott létre, hogy szinte egyértelmű volt: előbb-utóbb a képregényszakmában kötök ki… A rajongás réges-régen elkezdődött. Az Alfa újság utolsó oldalán az Asterix, Zórád Ernő Pompei képregénye… legalább ezerszer elolvastam, még álmodtam is vele. A Kockás újságért bármit odaadtam volna. Mivel elég drága volt, osztálytársaktól lízingeltem pár órácskára, a megfelelő térítés (iskolakakaó, uzsonna, süti) ellenében. Aztán ötödik általánosban elérkezett a Kánaán: Algériába költöztünk, ahol a francia iskolában a képregény a mindennapjaim szerves részévé válhatott: Tintin, Lucky Luke… Na meg a Pif! Minden megjelenés örömünnep volt számomra. Mindezt egy kis egzotikummal fűszerezték japán osztálytársam képregényei. A gyerekkor elmúltával aztán „így maradtam”. Minden életszakaszban olvastam képregényt, az épp aktuális koromnak és érdeklődési körömnek megfelelően. Egyébként szerintem ez a kulcs a képregényirodalom helyes megítélésében: egy képregény akkor nyújt a „9. művészet” elnevezéshez méltó élményt, ha a megfelelő korban a megfelelő címet választod.

Pár hete figyeltünk fel egy újonnan indult webcomic sorozatra, a Rocksztár leszek, Mama! című képsorokra. Ajánló és elemzés helyett ezúttal interjú következik a szerzővel. Aki kérdez: Bayer Antal. Aki válaszol: Németh András.

Nem valami gyakran rendeznek nemzetközi képregénykonferenciákat, pláne nem neves szociológusok, történészek, egyetemi tanárok részvételével. Ami engem illet, most először invitáltak meg francia, német, olasz és lengyel szakértőkkel együtt egy ilyen eseményre, a bersevai Ben Gurion egyetem és a holoni karikatúra- és képregénymúzeum szervezésében. Az Európai Politika- és társadalomtudományok tanszéke által megálmodott „Képregény és politika” műhely tavaly indult, a mostani, második alkalomra a „Képregény, cenzúra és szólásszabadság” témát választották. Két nap alatt négy szekcióülés, néhány helyi alkotó bemutatkozása, pár séta Tel-Avivban, egy képregénybolt felfedezése, ez volt életem első izraeli útjának a programja.

Új magyar képregény, új izgalom. A 2010-et sajnálatos módon (kiadóként) teljes egészében kihagyó Roham egy új szerző bemutatásával tért vissza, és már az előzetesből látni lehetett, hogy ismét egy grafikailag erős műről van szó. Szabó Levente képregényének az elolvasása után pedig már az is világos, hogy nem ez az egyetlen érdeme, s bár lesznek alant kritikai észrevételek is, őszinte szívvel kívánom, hogy minden elsőkötetes szerző hasonló színvonalú munkával lepjen meg minket.

Az első oldaltól az utolsóig fülig ért a szám a Scrap olvasása közben. Könnyed, magabiztos, változatos, kiegyensúlyozott a grafikai kivitelezés, szinte már megtisztelve érzem magunkat, képregényeseket, hogy egy ilyen tehetségű illusztrátor jelezte az igényét, hogy csatlakozzon a magyar képregény új hullámához. Akár ki is jelenthetném, hogy a mű hibátlan, annyira nagy öröm oda-visszalapozgatni, felfedezgetni. A történetekkel sincs gond: bár a világ megváltása nyilvánvalóan nem szerepelt Szabó Levente legsürgősebb teendői között, a három rövid, de egymáshoz kapcsolódó történetnek van eleje, közepe, vége, kellemesen elszórakoztatnak mindvégig.

Bármennyire is érthető, hogy a Lucky Luke-sorozat magyarországi kiadója az utóbbi időben színesíteni próbálta a szériát egy vadonatúj történettel, egy rajzfilm-adaptációval és a főhős kölyökkori kalandjával, azért a klasszikus, Morris-Goscinny páros jegyezte sztorik az igaziak, és másfél év után éppen ideje volt visszatérni ehhez a fősodorhoz. A Pesti Könyv választása a Smith császár című epizódra esett, amely valóban a legjobbak közül való. Sőt, talán az utolsó, amelyben még tökéletesen érvényesül René Goscinny zsenialitása.

Osztom a nézetet, miszerint a legjobb western-képregények Európában készültek. Realista műfajban Blueberry hadnagy, komikusban Lucky Luke az etalon. Köszönhető ez annak is, hogy szerzőik a második világháború után hosszabb időt töltöttek Amerikában, ahol megismerkedtek a vadnyugat legendáival. Itt tudhatta meg Morris olyan különleges figurák történetét, mint Jesse James, Billy, a kölyök, Roy Bean bíró vagy éppen Joshua A. Norton. Utóbbi szolgált mintául a magyar Lucky Luke-sorozat 14. részének a címszereplőjéhez, Smith császárhoz: egy gazdag farmernek agyára ment a siker, és az Egyesült Államok uralkodójának képzeli magát, példaképéhez, Napóleonhoz igyekszik hasonlítani.

Nem könnyű elfogulatlan véleményt mondani olyan szerzőnek a kötetéről, akivel évek óta kapcsolatban vagyok kiadói-szerkesztői-zsűrizői-munkatársi minőségben. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy amikor megismertem, még 16 sem volt, és „szemünk láttára” nőtte ki magát ígéretes tehetségből érett képregényalkotóvá. Felvidéki Miklós indult a Fekete-Fehér Képregényantológia pályázatán 2005 elején, és bár ott még éppen csak felfigyeltünk rá, nem telt egy évbe, és már első díjat nyert a Nyitott Könyvműhely Art Comix pályázatán, harmadik helyet ért el a luzerni Fumetto nemzetközi képregényfesztivál pályázatán, és tagjai közé fogadta a Magyar Képregény Akadémia.

A roppant szűkös hazai megjelenési lehetőségekhez képest Miklós már egész impozáns publikációs listával rendelkezik: Pinkhell, Eduárd fapados képregényújság, Papírmozi, Panel, Nero Blanco Comix, meghívást kapott a Call it a day nemzetközi antológiába, részt vett az Elvis Budapest projektben és a Magyar Képregény Akadémia több akciójában. Első önálló munkája, A fiú, akit Zsuzsinak hívtak című 24 oldalas csavaros retró-stílusgyakorlat 2008-ban jelent meg a Képes Kiadónál, 2009 végén pedig Fazzine néven lapot alapított, amelyben saját maga és barátai kevésbé szalonképes képregényeit adja közzé. Miközben folytatja tanulmányait a MOME animáció szakán, egyre újabb és újabb meglepetésekkel szolgál, bizonyítva sokoldalúságát és a képregényes nyelv párját ritkítóan magabiztos ismeretét.

Régóta dédelgetett tervét, a Némajáték című „egészestés” képregényt első felfedezőjének, a Nyitott Könyvműhely kiadónak köszönetően a 7. Magyar Képregény Fesztivál alkalmából ismerhette meg a nagyközönség. 112 oldalas képregényt rajzolni még nem sokaknak adatott meg idehaza (sőt, igazság szerint saját, szerzői művet tőlünk nyugatabbra sem sokan tudnak megjelentetni elismert kiadónál ilyen fiatalon). A hazai körülményekből következően szerényen, de egyenletesen felfelé ívelő pálya óhatatlanul magasra tette a lécet Miklós előtt, és már az első oldalak elolvasása után nyilvánvalóvá válik, hogy nem is állt szándékában megkönnyíteni a saját dolgát. Mind formailag, mind tartalmában olyan képregényt rakott le elénk, amilyennel idehaza még nem találkozhattunk.

A romokat eltakarítottuk, a külföldi vendégek hazarepültek, a jelmezeket pedig szögre akasztjuk egy időre. A 7. Magyar Képregényfesztivál programjaira, új megjelenésire ismét több, mint ezer látogató volt kíváncsi. Köszönjük mindenkinek a részvételt! A bejegyzésben képek, videók, beszámolók találhatók.

Kép-regény kategória: Ágoston, nukleáris baromfi (írta és rajzolta Vass Róbert)

Kép-novella kategória: Korhelyhajhászat (írta és rajzolta Fritz Zoltán)

Kép-sor kategória: Blossza (írta és rajzolta: Oravecz Gergely)

A díjakat Joost Swarte és az Alfabéta-zsűri adta át.

(Vass Róbert, Fritz Zoltán, Oravecz Gergely, Joost Swarte) Fotó: Nagy Attila - INDEX

A 7. Magyar Képregényfesztivál minden korábbinál több külföldi vendéget fogad, az alábbiakban röviden bemutatjuk őket.

A fő vendég ebben az évben a holland képregény. Ezt támasztja alá a fesztiválhoz kapcsolódó kiállítások közül négy, csakúgy, mint a fesztivál dizájnja, amelyet a kilencfős delegáció egyik tagja készített. A Magyar Képregény Szövetség partnereként a Fonds BKVB, vagyis a Holland Vizuális Művészetek, Design és Építészet Alapítvány támogatta holland barátaink budapesti jelenlétét.

Gert Jan Pos a Fonds BKVB-nél a holland képregény „intendánsaként” dolgozik, és a fesztivál előkészítése során többször is járt Budapesten. A fesztiválon tartandó előadásából kiderül, mi inspirálja a holland képregényalkotókat munkájukban, és hogy mi minden szolgálhat témául a képregényekhez. Bemutat továbbá egy készülő projektet: a leghíresebb holland festők (Rembrandt, Van Gogh, Bosch) életművéből készülő képregényes biográfia, amely az Rijksmuseummal és az amszterdami Van Gogh Múzeummal együttműködésben készül

Három év után tér vissza hozzánk Marcel Ruijters, a 2008-as fesztivál díszvendége, akinek akkor jelent meg első magyar nyelvű kötete, az Inferno, amelyet pár héttel később az év legjobb holland képregényének választottak. Ruijters munkáiból a Kossuth Klubban nyílt kiállítás április 20-án, és május 4-ig látható.

Vámpírok, zombik és vérfarkasok kíméljenek, mondtam a Walking Dead magyarországi kiadójának, amikor elmesélte, mit készül kihozni az idei fesztiválra. Magát a horrort úgy általában sem igazán kedvelem, ezeket a kitalált lényeket pedig unom, minden bőrt lehúztak már róluk a huszadik században. Nagyot kell domborítani ahhoz, hogy ne biggyesszem le a szájam szélét, és jó oka kell legyen annak, hogy pont ilyen figurákkal ijesztgessék a főszereplőket és az olvasót. Eisner-díj ide, általános kritikusi elismerés oda, nem túl nagy meggyőződéssel vettem kezembe az utóbbi idők egyik (tartósan) legnépszerűbb amerikai képregényének első magyar kötetét.

Elolvastam, és jónak találtam. Egyetlen dolog zavart benne – hát igen, a zombik. Rondák, hihetetlenek és feleslegesek. Nem abban az értelemben, hogy ne lenne szerepük a dramaturgiában, elvégre ők jelentik a kíméletlen és elkerülhetetlen fenyegetésben, hanem mert semmi ok nincs arra, hogy pont zombik pusztítsák el az emberiséget. Bármilyen i