Dampyr 7: Delta blues - rövid kritika
Minden ország képregénykultúrája más. Az egyik legnagyobb európai piacot, Olaszországét a második világháború után a lakóhelyük és munkahelyük között vonattal ingázó felnőtt férfiak igényei határozták meg, ezekre épült a Diabolik sikere, amelyet elképesztő mennyiségű sorozat követett. A zsebkönyv méretű, egyetlen utazás alatt kiolvasható és akár el is dobható kötetek fénykora nagyjából az 1980-es évek elejéig tartott, ez elég világosan kiderül az olasz kiadók által indított új (és leállított régi) szériák számából.
Az egymással versengő kiadók közül a Bonelli reagált a legjobban a trendek változására, és felismerte, hogy a csökkenő eladásokat kicsit másféle címekkel lehet kompenzálni. Míg korábban az olasz kiadók egyszerű zsánerekben és ezek kombinációiban gondolkodtak (western, krimi, erotika, horror, hogy csak a legnépszerűbbeket említsük), és futószalagos gyártásban szinte klónozták azokat, amik beváltak, a képzelőerejük különösebb megerőltetése nélkül, a Bonelli új sorozatai jóval nagyobb hangsúlyt helyeztek a forgatókönyvek minőségére. Ennek előfutárai voltak a Ken Parker (1977) és a Martin Mystère (1982), de az igazi áttörést a Tiziano Sclavi által írt Dylan Dog hozta el 1986-ban.
Sclavi nemcsak, hogy több zsánert ötvözött, hanem olyan toposzokat is beépített a képregényeire, amelyekkel előtte nemigen próbálkoztak a populáris sorozatokban, és ezáltal az olvasók új, másfajta igényekkel rendelkező kategóriáit szólította meg. Nem véletlenül mondta Umberto Eco, hogy a Dylan Dog olvasását sosem tudja megunni. Sclavi módszerét aztán átvette a kiadó többi írója is, és az 1980-as évek második felétől kezdve az olasz képregény némi túlzással szinte kizárólag a Bonelliről szól. Hogy mely sorozatai a legjobbak, arról eltérnek a vélemények, de abban aligha van vita, hogy a Dampyr ott van köztük.
A döntős mezőnyök kialakulása után megtörtént a zsűritagok megkeresése is. Az öttagú előzsűri minden tagja két-két további zsűritagot ajánlott, akik valamennyien elfogadták a felkérést, így az alábbi 15 fő dönt az Alfabéta-díj(ak) sorsáról.
Szécsi Zoltán írása.
Ebből a sorozatból eddig csak azokat vettem meg, amiket én fordítottam (van néhány kiadó, amelynek rossz szokása nem küldeni tiszteletpéldányt a munkatársaknak), de ennek most nem tudtam ellenállni. Ezeknek a történeteknek a jelentős részét ugyanis közel ötven évvel ezelőtt olvastam először, méghozzá olaszul, az Editoriale Corno Devil című sorozatában, amelyben Daredevil mellett Iron Man és Nick Fury történetek futottak. A nosztalgiafaktor mindent legyőz.
Batman: Gotham gázlángfényben
Humoros képregényt csinálni igazán nem nagy ügy, gondolhatnánk. Karikatúraszerű rajzok, burleszk poénok és szóviccek, rájátszás néhány sztereotípiára, esetleg pár kétértelműség, hogy össze lehessen kacsintani a felnőtt olvasókkal, és már meg is vagyunk.
Franciaországban hat-hét évvel ezelőtt, magyarul tavaly jelent meg Nicolas Tackian történelmi tárgyú kétrészes képregénye, amelynek illusztrálására Farkas Lajost kérte fel a francia kiadó. Az első visszajelzések jelzik, hogy a hazai megjelenést főként ez utóbbi tény igazolja, a rajzoló valóban remek munkát végzett. A történetet illetően már nem ennyire lelkesek a vélemények, és nem is alaptalanul. Ugyanakkor egy kicsit könnyű elintézni a dolgot azzal, hogy ez is csak egy újabb „Hét szamuráj” történet, különösebb eredetiség nélkül.
