Bábel verme
Az első kérdés, amit fel fogok tenni Kemenes Ivánnak és Varga Péternek december 10-én, amikor a Komikonban dedikálják második közös művüket, hogy családi kapcsolat fűzi-e valamelyiküket Stromfeld Aurélhoz, illetve ha nem, akkor miért pont a zavarosan ellentmondásos Tanácsköztársaság nem-kommunista tábornokának a neve köti össze az Alfabéta-díjas Stroboscopát a pár hete megjelent Bábel vermével. Igaz, egy tavaszi interjúban Iván már utalt arra, hogy az (akkor még) reménybeli repetázás nem igazán folytatása, hanem amolyan testvére lesz a szerzői kiadásban megjelent misztikus thrillernek.
És valóban: a Stroboscopa egyik főszereplője, Stromfeld nyomozó nem jelenik ugyan meg a Bábel vermében, ám utóbbi történetben Sulyok Máté apósára „Stromfeld bácsiként” utalnak, akinek Klára lánya Aurél nevű fiúgyermeket szült a megboruló elméjű építőmunkásnak. De lehet, hogy ennek nincs semmi különös jelentősége, és csak mindenhol összefüggéseket kereső bölcsészeknek dobták oda csontként a képregény alkotói, akik amolyan bónusz-olvasmányként blogjukban a keletkezés folyamatát is dokumentálták (http://vojtekodon.blogspot.com/)
Bábel verme fizikailag a Milleniumi Földalatti építkezése mélyén található, és a referenciaként idézett Einstürzende Neubauten dalszövege megdöbbentően passzol a közelgő évszázadváltás reménykedő és aggódó várakozásához. A szebb jövőt jelképező technológiai csodán dolgozó munkások felemelkedés helyett külön bejáratú poklok irányába haladnak, és többnyire el is érnek rendeltetési helyükre.
Érzékeny, pesszimista, hátborzongató, intelligens képregényt kaptunk, „kerek” történettel, kidolgozott, esendő karakterekkel. Mindössze 29 oldalon ez nem kis dolog.
A rajz nem „szép”, de erőteljes, kifejező. Kifogásom talán csak annyi lehet, hogy valamivel határozottabban kellene eldönteni, hogy a témához jobban illő naturalista vagy a grafikust (az 5 órás közös képregényrajzolásokon rögtönzött „gödrös” és „álomutazós” munkái által bizonyítottan) vonzó groteszkebb vonalvezetést részesíti előnyben. De akárhogy is: egy képregényrajzoló számára a legkeményebb kihívás minden egyes kockán azonosíthatóan megismételni a karaktereket, és ebben most – helyesen – főként másodlagos jellemzőkre támaszkodott. Külön elismerés jár még a színek használatáért, pláne, hogy első kísérletről van szó.
Marketing stratégia
A Roham magazin helyenként invenciózus, helyenként már-már dühítően kísérletező képregényféle-tengerében üde színfoltként üdvözöltem Dorcsinecz Jánosnak a modern francia iskolát idéző munkáját a 6. számban (Végállomás), és bár a következőnél (Gödör), amely már Mikó Csaba forgatókönyve alapján készült, némileg aggódni kezdtem, mégis nagyon megörültem, amikor kiderült, hogy a Roham másik Hungarocomixos újdonságát ettől a szerzőpárostól kapjuk. Az előzetes különösen ígéretesnek látszott, a kötet formátuma és a fekete-fehérség ténye megmelengette szívemet, és elsők között tettem magamévá a rendezvényes szerzemények közül.
A véleményezés előtt leszögezem, hogy az év legfontosabb képregényének tartom a Marketing stratégiát, amennyiben formájában és formátumában egyértelműen követhető utat jelöl ki. Nagyon remélem, hogy ez az első „magyar graphic novel” iskolát teremt, és évente akár több hasonló méretű és állagú kötetet állíthatunk mellé a polcra.
Úttörői minőségében is vizsgálva a művet – bármennyire is megbocsátásra hajt fenti bevezető – „biztató félsikernek” pontoznám. Kétségtelen előítéleteimet nem leplezve (Dorcsinecz rajzai már első látásra vonzottak, Mikó írásai többszöri nekifutásra is taszítanak, mind prózában, mind képregényben) mondom azt, hogy egy majdnem profi, szinte azonnal akár Amerikában, akár Franciaországban „bevethető” rajzoló találkozott egy sokkoló-kukkoló-kísérletező dramaturggal. (Természetesen a „majdnem” profit kizárólag a képregényrajzolásra értem, hiszen grafikusként képzett alkotóról van szó.) Néhány panel nehezen megfejthető, néhány oldal talán összevonható lett volna, de a képi narráció jól követhető, magabiztos kezekre utal. A döccenéseket maga a történet okozza: indokolatlanul beiktatott jelenetek, tárgyak és szereplők bonyolítják a sztorit, noha az írói szándék szerint valószínűleg rétegezni lettek volna hivatottak azt. Komplex vagy komplikált – nem ugyanaz.
Ugyancsak zavaró a szerzői távolságtartás valamennyi szereplőtől, akik jól oldalba rúgott patkányként futkároznak doktor Mikó laboratóriumában. Amennyire virtuózak és átgondoltak a bevágások, annyire keveset adnak hozzá a karakterek jellemzéséhez, amit szolgálniuk illett volna – elvégre a történet ezek nélkül is folyna a maga medrében. Valahogy a „tudom, hogy így kell ezt csinálni, tehát így is csinálom” érzését erősíti az olvasóban, aki úgy véli, a túszdráma ürügy csupán valami átfogóbb mondanivaló közléséhez. Az üzenet azonban nem érkezik meg, a hangulat megmarad – de maradhatna tovább is, ha a gyakorlott író az érzékenység és az empátia eszközeit is elővette volna a tokból.
Az engem zavaró hibái ellenére is nagyon örülök ennek a kiadványnak, és várom a folytatást. Különösen kíváncsi lennék arra, hogy Dorcsinecz mire jutna más, véleményem szerint az itt bemutatott nyers, húsba-idegekbe vágó grafikai világhoz jobban illő témával, karakterekkel, netán szerzőtárssal. Akár egy magyar Alack Sinner megalkotását is kinézem belőle – eleve jó lenne, ha végre visszatérő figurákat és sorozatokat kapnák a magyar képregényesektől.
Kalyber Joe 5: Angyalok a pokolban, második rész
Amilyen a Kalyber Joe, vághatnák rá előző felvetésemre Pilcz Roland karakterének elkötelezett hívei. Így igaz, válaszolom nekik, még ha folyamatos vitáimat a Roli által választott irányokat illetően ez a rész sem fogja lezárni. De bátorságát és kitartását nem lehet nem tisztelni ennek a roppant rokonszenves alkotónak, és a szegedi képregényfesztiválon igazán megható volt tapasztalni a barátaiból és rajongóiból áradó őszinte szeretetet.
(Tagadhatatlan) fejlődés ide vagy oda, a Kalyber Joe erényei és hiányosságai nem változtak drámaian az előző részhez képest. Köszönettel adózom Rolinak, hogy egyes korábbi fejezetekkel ellentétben ennek a szövege már szemüveg nélkül is olvasható fáradó szememnek, és emelem kalapom a hátterei és kellékei előtt, sokat ügyesedett a megrajzolásukban. A túlzottan highlight-olt színezés is valamelyest visszafogottabb lett – még egy-két rész, és teljesen meg leszek vele elégedve. Az oldalak felépítésével, a jelenetek kidolgozásával korábban sem volt gond, és bár rajtam speciel némileg elvesznek a szerző kedvenc kalandfilmjeiből és képregényeiből származó utalások, tudom, hogy másoknak éppen hogy ezek jelentik a szórakozás savát és borsát.
A két fő problémám még mindig ugyanaz. Emberrajzolásban a színvonal egyenetlen (egyes testrészek ott hajlanak, ahol nem igazán tudnak a valóságban, másoknak oldalról oldalra változik a vastagságuk) – továbbra is úgy vélem, hogy legalább a kihúzásban egy rajzolótárs kooptálása jót tenne a produktumnak. Másrészt pedig Kalybernek, mint karakternek semmi keresnivalója sincs az egzotikus tájakon: nem hagy nyomot maga után. Persze, egy sorozat címszereplőitől el is várjuk, hogy túlélje az egyes epizódokat, de valahogy még Kalyber kartörése sem tud „fájni” az olvasónak. Az sem túl szerencsés, hogy ezen a 36 oldalon Kalyberen és két társán kívül szinte alig bukkan fel más szereplő – ahhoz viszont a két haver nem elég súlyos, karakteres és differenciált figura, hogy ez egy percig se legyen unalmas, repetitív.
Még mindig visszasírom azokat az időket, amikor Kalyber Joe főiskolán tanított, és egy olyan környezetben mozgott „magabiztosan”, amelyet szerzője remekül ismer és ábrázol. No de hátha idővel visszakanyarodik oda...
Képregénytörténeti szempontból (is) sok párhuzam mutatkozik magyarok és románok között, bár a kommunista időszakban nem teljesen azonos utat jártak be. Míg nálunk az úgynevezett „adaptációs képregény”révén sikerült megtalálni egy kiskaput, amin jó húsz éven át olyan kiváló grafikusok járták be a terepet, mint Zórád, Korcsmáros, Sebők, Gugi és Dargay, odaát nem volt szükség erre a vargabetűre, ellenben talán még kevésbé akadt mód a képregény „felnőtté válására”, és inkább a kisebb gyerekeknek szóló lapokban találtak otthonra a rövid, rajzolt történetek.
Az idén kereken 60 éves Doug Moench fiatalkorában igazi rajongó volt. Tömegesen vásárolta a képregényeket, olvasói meglátásai megjelentek Marvel-lapok levelező rovatában, 15 évesen saját fanzint indított, és részt vett az első „comic convention” jellegű összejövetelen, még jóval 1970, a híres San Diego-i ComicCon létrehozása előtt.
A világ leghíresebb magyar származású képregényrajzolójának a nevét csak kevesen ismerik nálunk, pedig Alex Toth igazi nagyágyúnak számít a comic book világában. A Wizard szaklap nemrégiben az amerikai képregény tíz legfontosabb rajzolója közé, a hetedik helyre sorolta.
Raul Damonte Botana 1939. november 20-án született Buenos Airesben. A "Copi" (argentínai spanyolul csirke) művésznevet felvevő fiatalember már 16 éves korától képregényeket rajzol a Tia Vicenta című lapban. Apja lapigazgató és antiperonista képviselő, politikai tevékenysége miatt kénytelenek emigrálni, több állomás után végül 1963-ban Párizsban telepednek le. Copi színésznek készül, ám mivel ehhez nem beszéli elég jól a francia nyelvet, ismét karikaturistaként és képregényrajzolóként dolgozik, és több ismert lapnál is rendszeresen megjelennek munkái (Bizarre, Le Nouvel Observateur, Hara-Kiri, Charlie Hebdo).
Mivel Santito 
Nem lehet túlságosan válogatós a francia képregények magyar barátja: minden megjelenésnek örülnie kell, még ha váratlan helyről érkezik is. Az Új Ember katolikus könyvkiadó 2009 tavaszán adta ki az „Auriac, az első keresztények barátja" című kötetet szép, színes, keménytáblás kivitelben, bár az eredetinél jóval kisebb méretben.