Az idei Alfabéta-díjra jelölt alkotók interjúsorozatának lezárásaként Terebesi Gyulával, A népet szolgáltuk című képregény rajzolójával beszélgetett Bayer Antal, e-mailben.

BA: Kárpátaljai magyarként gondolom, nem volt könnyű képregényekkel találkoznod, akár magyar, akár más nyelvűekkel. Mi volt az első találkozás, és egyáltalán, mennyire érdeklődtél a képregények iránt gyerekkorodban, fiatalkorodban?

TGy: Azért elég nagy túlzásnak tartom azt az állítást, hogy Kárpátalján gyermekkoromban nehéz volt képregényekkel találkozni. Volt, hogy osztálytársaktól szuperhősös képregényeket kaptam kölcsön, viszont azok nem foglalkoztattak annyira. Túl színesnek, túl stilizáltnak, egyszerűnek és gyerekesnek tartottam azokat. Érthető is, mert otthon, többek között Zórád Ernő Könyves király képregénye volt, amit nagyon sokszor nézegettem, valamint Herluf Bidstrup nagy albuma, amiben rengeteg rövid, vicces társadalomkritikus képregény és karikatúra volt. Ezen kívül a szüleim házikönyvtárában lehetőségem volt látni számos művészalbumot, illusztrált könyvet stb. Mindkét szülőm művész, és nekik köszönhetően gyermekkoromban körbe vett igen sok ízléses, tényleg híres és profi grafikus által illusztrált gyerekkönyv. Egyébként kiskoromban nagy hatással volt rám egy dinoszaurusz enciklopédia, amit Raul Martin illusztrált. Nagy tetszettek hiperrealisztikus ábrázolásai, valamint az, hogy korom miatt semmit nem értettem belőle. Brutálisan vonzóak voltak a titokzatos grafikonok, táblázatok, a könyv tudományos és érthetetlen nyelvezete, amit éveken keresztül próbáltam megfejteni.

BA: Úgy tudom, eredetileg egy Pelevin-regény illusztrálására pályáztál, mielőtt találkoztál a Képes Krónikák stábjával. Melyik lett volna ez, és mi volt az elképzelésed? Képregény lett volna egyáltalán? És ki végezte volna az adaptációt, írótárssal dolgoztál volna? Odáig eljutottál a gondolkdásban, hogy ki jelentetné meg? Ezek után lesz ebből még valami, valamikor?

TGy: Pelevin S.N.U.F.F. című regényét akartam átdolgozni. Érdekességként el kell mondanom, hogy erről az orosz íróról először magyar barátaimtól hallottam. Azt mondták nekem, hogy őt Nyugaton nagyon kedvelik. Az említett regényt is először magyar fordításban olvastam el. Sok mindent nem értettem, emiatt úgy döntöttem, hogy eredeti orosz nyelven is elolvasom. Ez jó döntés volt, mert csak akkor derült ki, hogy mennyire többrétegűek az író művei. A többszintű metaforák, a szójátékok, a történelmi és kulturális utalások, az orosz nyelv különböző akcentusai és változatai – ezt nem lehet lefordítani. A Pelevin által hangsúlyozott szociokulturális jelenségek bizonyos értelemben disszonanciába léptek a személyes tapasztalataimmal, emlékeimmel, érzelmekkel. Ennek eredményeképpen egy olyan epikus világ nyílt ki a képzeletemben, amit mindenképp szerettem volna valamilyen módon vizualizálni, valamint közönség elé tárni. Ehhez olyan műfajt kellet választanom, amiben képességeimet és anyagi hátteremet figyelembe véve belátható időn belül tudnám az ötleteimet kivitelezni. A képregény műfajt találtam erre a legalkalmasabbnak. Azért a S.N.U.F.F.-ot választottam, mert úgy éreztem, hogy az Pelevin leglátványosabb, legepikusabb, legcinikusabb műve, abszurd és szürreális jelenetekkel, fekete humorral fűszerezve. Egy szó, mint száz, vizuálisan erős látvány lenne. Az adaptáció- és forgatókönyvírással kapcsolatban lehet, hogy jelenleg irodalmi téren nagyon hiányosak a képességeim, de annak ellenére ebben is szeretném fejleszteni magam, hiszen valamikor rajzolni sem tudtam. Eredetileg nem hagyományos értelemben képregény formájában gondoltam kivitelezni ezt a regényt, hanem inkább egy művészkönyvként, ami egy antiutópiás, sci-fi, posztmodernista „kódexként” lenne kreálva, de ezek már részletkérdések. Ezt eléggé látványgazdag, többszáz oldalas, több kötetes kiadványként terveztem megvalósítani. Próbáltam keresni rá valami pályázati támogatást, eddig sikertelenül.

BA: Mennyire jött meg a kedved a képregényrajzoláshoz, mik a terveid ezzel a közeli és távolabbi  jövőben?

TGy: A népet szolgáltuk az első képregényem, ami sok szempontból egy kísérlet és tanulómunka volt. Ehhez a kiadványhoz kialakítottam egy jellegzetes stilizációt, ami legjobban jellemezi az adott korszak hangulatát. Egy másik témát nem biztos, hogy ilyen stílusban rajzolnék meg.

Rengeteg projekten agyalok, amit szeretnék valamikor elkezdeni. Vannak ötletek, de idő és bizonyos képességek hiányoznak. Minden szabad percemet próbálom a szakmai tudásba konvertálni, kisebb-nagyobb sikerrel… Egyébként hálás vagyok Mészáros Jánosnak és Németh Leventének, hogy rám találtak. Nekik köszönhetően végre elkezdhettem dolgozni egy olyan műfajban, amiben már régóta akartam, de nem mertem elkezdeni, féltem, hogy ez senkit nem fog érdekelni, hogy elbukok. A Képes Krónikák kiadó történelmi témákra való specializálódása közel áll az én érdeklődési körömhöz, emiatt továbbiakban is számítok arra, hogy majd lesznek egyéb, illusztrálásra szoruló izgalmas témák. Úgy érzem, hogy tudnék valami újat mutatni ebben a műfajban, illetve a műfaj segítségével vizualizálni olyan narratívákat, amik nem csak számomra lehetnek érdekesek, hanem több emberben megpengetnek valami belső húrt.

Következő interjúalanyunk, Korbuly Ági is az Alfabéta-díj "kép-novella" kategóriájának jelöltje. Az Átvoltozások antológiában jelent meg Apró és nagy dolgok című, Farkas Balázzsal közös munkája. A kérdező ismét Szekeres Nikoletta.

SzN: Egy történet happy enddel a beilleszkedésről, honnan jött a sztori, és mi motivált például arra, hogy ne maradjanak mondjuk geekek a nyuszi és a sün? 

KÁ: A történet Balázs ötlete volt, ugyanígy a főszereplők is, a nyuszi, a süni, a bulldog, a neurotikus csivava, mopsz igazgató, a madarak… Az ő karakterükről kaptam pontosabb leírást, ami alapján nekiláttam a tervezésnek, ugyanakkor teljesen szabad kezet hagyott abban, milyennek képzelem el a szereplőket.

Az állatkarakterek mindig valahol szimbolikusok, vagy inkább kifejezhető velük egyfajta attitűd. Ezeket a jellemvonásokat egyrészt ki lehet vagy érdemes kihangsúlyozni, ebben az esetben, hogy mindketten csendesebbek, visszahúzódóak, a nyuszik félénkek, a sünök, meg tüskések. Másrészt, figyelve a történet egészére is, hogy ott majd milyen változáson, fejlődésen megy végig a karakterük, nem szerencsés bezárni őket ebbe a dobozba. Nyuszi és süni is lassan elkezdenek nyílni, a saját tempójukban, a maguk keretei közt. A sztereotípiák elveszik vagy elvehetik a rugalmasságot (bár van, amikor éppen ez az állandóság az indokolt a történet egésze szempontjából), az asszociációkkal viszont lehet játszani, tudatosan építeni, játszatni a figurát, finom humort belecsempészni, rajzban is. Balázzsal gyerekkorunk óta barátok vagyunk, a szereplők megformálásában is eléggé egy rugóra járt az agyunk. Történetmesélés, dramaturgia terén pedig nagyon sokat tanultam, tanulok tőle, több képregényalkotót is általa ismertem meg.

A fesztivál előtti utolsó interjúalanyunk a horvát Dalibor Talajic, aki elsősorban az amerikai piacra dolgozik, magyarul eddig a Deadpool legyilkolja a Marvel-univerzumot című munkája jelent meg az Ölégia című kötetben. A rajzoló e-mailben válaszolt Bayer Antal kérdéseire.

BA: Mi volt az, amitől beleszerettél a képregénybe, mint művészeti ágba vagy kifejezési formába?

DT: Őszintén nem tudom, honnan jön ez a mágia. Amennyire csak vissza tudok emlékezni, mindig rajzoltam, és mindig vagy képregényt, vagy képregénykaraktereket. Semmi más nem érdekelt. Gondolom, olvasás közben sok minden történik az ember fejében. A képkockák az oldalon a világ darabkái, a cselekmény, a hangok lejátszódnak a fejedben, még a zenéjüket is hallod… De a döntő momentum, ami miatt elhatároztam, hogy képregényrajzoló leszek Frank Miller: A sötét lovag visszatér című Batman-sztorija volt. Ez teljesen magával ragadott, én is része akartam lenni ennek a világnak!

Az utolsó járat és a Cirkusztanoda egyik alkotójával, Cselőtei Zsófiával beszélgettünk, aki Radics Marcival való (nem csak) alkotói közössége kapcsán egy valódi, dinamikus közös munkáról számol be a képregények születéséről és hátteréről mesélve. A kérdező ezúttal is Szekeres Nikoletta.

SZN: A képnovella kategóriában két munkáddal is indulsz. Az utolsó járatban hogyan dolgoztatok együtt szerzőtársaddal, milyen dinamikák mentén alakult kép és szöveg viszonya?

CsZs: Radics Marcival nem ez volt az első kollaborációnk, de ez volt az eddigi legkomplexebb. A munkafolyamat nagyjából úgy zajlott, hogy miután fixáltuk az ötletet és a szinopszist, megírtam a step outline-t. Következő lépésként elmentünk kirándulni a Széchenyi-hegyre, és felszálltunk a Gyermekvasút nosztalgia járatára. Itt készítettük el a referencia fotókat a képregényhez. Marci ezután megrajzolta a storyboardot és megírta a forgatókönyvet, amit utána én szerkesztettem és korrektúráztam.  Az oldalakat úgy osztottuk föl, hogy Marci rajzolja a karaktereket, én pedig a háttereket, de végül ezen is variáltunk kicsit. Ha a figurák inkább a háttér részét képezték, az már az én feladatom volt. Igazából a szerkesztéstől és vázlatozástól kezdve a kihúzáson és kifestésen át egészen a szkennelésig és retusálásig oda-vissza adogattuk egymásnak a rajzokat.  Mivel Marcival nem csak alkotótársak, hanem házaspár is vagyunk, az otthonunk félig-meddig stúdióként is működik, könnyen tudunk együtt dolgozni és váltogatni egymás között a feladatokat.

Lassan már hozzászokhatunk, hogy a Képes Krónikák kiadónak minden évben van legalább egy Alfabéta-díjra jelölt történelmi képregénye – idén rögtön kettő is. Mészáros Jánost nem csak kiadóvezetői minőségében, hanem A népet szolgáltuk című, 1956-os témájú kötet társírójaként is kérdezte Bayer Antal.

BA: Sokan ma már történelmi regénynek tekintenek olyan műveket, amelyeket eredeti szerzőik alig pár évvel vagy évtizeddel a feldolgozott események után írtak, gondoljunk itt például a húsz évvel a szabadságharc után megjelent A kőszívű ember fiai-ra vagy A nyomorultak-ra, amely az ötven évvel korábbi napóleoni háborúk idején kezdődik, és a mindössze harminc évvel korábbi párizsi felkeléssel végződik – mindkettőből alapján emlékezetes képregényt készített régen Korcsmáros Pál és Cs. Horváth Tibor.  Az 1956-os forradalom óta már több idő, közel hét évtized telt el – de valóban lehet már róla „történelmi” képregényt készíteni? Nehezebb, kockázatosabb, mint Szent Imréről, a tatárjárásról vagy Leiningen gróf holttestének a hazahozataláról? Előrebocsátom, hogy szerintem A népet szolgáltuk az eddigi legjobb 56-os képregény, pontosabban az az 56-os képregény, amely a legközelebb áll egy tárgyilagos, érzelmi elfogultság és politikai hátsó szándék nélküli feldolgozáshoz.

MJ: Meg kell, hogy valljam, azt hittem, hogy egy 56-os képregény elkészítése sokkal könnyebb lesz, mint a Királyok és keresztek esetében, ahol háromsornyi forrásnál és egy csomó conteos elméletnél többet sehogy sem tudtunk összeszedni. Végül is 56-ról már „elmeséltek” egy változatot a Kádár-korban, aztán a rendszerváltás után jött az átértékelés, a még élő szemtanúk is megszólalhattak. Arra mondjuk én személy szerint nem számítottam, hogy az elmúlt pár éveben újra megváltozik 56 története (az öregeknek biztos megvan Moldova története Józsi bácsiról meg a repülésről), és új szereplők kerülnek elő, illetve a korábbi közmegegyezés alapján a hősöknek tekintettek valahogy háttérbe szorulnak. Szóval egyből háromféle 56-tal találtam magam szemben. Ezzel együtt ez a korszak mégiscsak dokumentált, ha a szemtanúk már nem is élnek sokan, de az archívumok rendelkezésre állnak - gondoltam én… Ezért amikor barátunk, Szilágyi Andor (akinek a tavalyi évben díjazott a Hosszú az út hazáig forgatókönyvet köszönhetjük) filmrendező, aki Mansfeld Péterről már készített egy filmet 2006-ban, megkeresett az ötlettel, hogy csináljunk egy képregényt egy másik 56-os mártírról,  Tóth Ilonkáról, úgy voltam vele, végre nem nekem kell megküzdenem legalább az alapsztorival. Akik ismerik a kiadónk munkáit, már hallották a rémtörténetet az 1241-es képregényről, ahol már elkészült illusztrációkból raktunk össze képregényt. Szóval Andor útmutatásai alapján elkezdtem feldolgozni a témát. Az volt a cél, hogy minél hitelesebb történettel tudjunk előállni, amiben a szereplők, időbeli események stimmelnek. Andor mondta, hogy nem olyan egyszerű a történet, mint amilyennek látszik… Hát igen… Kiderült, hogy Tóth Ilonka orvostanhallgató sztorija, akit azért ítéltek el egy koncepciós perben, mert forradalmár társaival meggyilkolt egy vélt ÁVH-s besúgót, a részletes nyomozás és bírósági tárgyalás ellenére sem biztos, hogy megtörtént. Még a mai napig sem derült ki igazán, elkövették-e Ilonkáék a bűntényt. Érdekes módon a 2000-es években sem azért semmisítették meg az ítéletet, mert nem tekintették bizonyítottnak. Szóval volt itt egy igazi rejtély - hasonlóan Szent Imre herceg halálához- , amit jól el lehetett mesélni: voltak gonosz ÁVH-sok, még gonoszabb oroszok, gerinctelen bírók és ügyészek, kétbalkezes, a rendszert - bármelyiket- szó nélkül kiszolgáló  rendőrök és néhány fiatal, akik igazából belesodródtak azokba az eseményekbe, amik ma már a történelmünk részét képezik. Örülök, hogy tárgyilagosnak tűnik a sztori, bár nem tudtam megállni, hogy egyfajta magyarázatot (akár így is lehetett) ne adjak az olvasóknak. De becsület szavamra a leírtak 99%-a nem az én képzeletem szüleménye.

Poór Dorottya Bébi című képregényével az elvileg már egyáltalán nem tabu témának számító gyerekvállalás témakörét feszegeti, aminek olvasása során ismét ráébredhetünk arra, hogy megközelítéseink még mindig sablonok, elvárások mentén mozognak. A vizualitásában és témájának feldolgozásával is figyelemre méltó, Alfabéta-díjra jelölt mű alkotójával beszélgetett Szekeres Nikoletta. 

SZN: Festő szakon végeztél, munkáid során egy ideje egyre erősebben foglalkozol az emberrel, azon belül a nőiséggel, nőként létezés problémáival, kendőzetlenül, őszintén. Miért tolódsz egyre inkább ilyen témák felé?

PD:Festő szakra jártam, de nem lettem festő. Már az egyetemen egyre inkább az együttműködésen alapuló és részvételi projektek kezdtek érdekelni, amik sokszor műfaji határokon átívelnek, az ehető diplomamunkámtól kezdve a tavalyi Orczy szomszédok projektig, amiben a rajzos workshopok segítségével térképeztük fel a negyedet szociológusokkal, közösségfejlesztőkkel, helyi lakókkal együttműködésben. A művészetpedagógiai munka, amit már az egyetem óta csinálok különböző formákban, szintén fontos része az alkotói gyakorlatomnak. Ezekben a projektekben a szerzőiség, a művész személye nincs előtérben, talán ezt is kompenzálja, hogy a képregényrajzolásban személyes, magánéleti témákat dolgozok fel. Ez lehetőséget ad arra, hogy kommentáljam az életem eseményeit. Mivel nő vagyok, ilyen „női témájú” dolgok történnek velem, és mivel feminista is vagyok, tudom, hogy „personal is political”, vagyis hogy ezek a privát életesemények sokszor rendszerszintű jelenségekkel függnek össze, és általánosan érvényes történetekként is el lehet mesélni őket.

SZN: Hogyan fordultál a képregény felé, és milyen – szellemileg és technikailag is – alkotói lehetőségeket rejt számodra?

PD: Magam sem értem, hogy alakult így, mivel egyáltalán nem voltam képregény rajongó, nem is olvastam sokáig képregényeket, kivéve talán Gróf Balázs comic stripjeit az Est lapokban, tizenpár-évesen. Sokáig kerestem a leginkább testhezálló műfajt, és a képregényben találtam meg. Jó, hogy szöveggel is lehet foglalkozni, hogy formailag kötöttebb, de történetmesélés szempontjából szabadabb, mint a festés, és jó, hogy elérhető árú és közérthető a végeredmény. Nemrég kezdtem el ezzel foglalkozni, szeretném majd a festészettel kapcsolatos tudásomat (például színtan) is hasznosítani a képregényben, illetve képregény-szerű dolgokat csinálni kiállítási helyzetekben, ebben megtalálni az alkotói lehetőségeket. Az utóbbiból ízelítőt kaphat, aki megnézni a C80 - A rák esztétikája? című kiállítást a Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézetben, mert ott is képregény kocka-szerű munkáim vannak most kiállítva. Nagynak érzem a távolságot a képzőművészeti és a képregényes szcéna között, és a festészeti és képregényes gondolkodás között, amit valamelyest segített áthidalni, hogy tanultam animációt a Hegyező szabadiskolában.

SzN: Nehezen vagy egyáltalán nem beszélünk arról (sem), amit szinte minden nő megél az életében, a szorongást a terhesség elmaradásáért, és párhuzamosan a rettegést a terhességtől. Igaz történetek – mintha a Bébi, az Alfabéta-díjra jelölt képregényed egy sorozat része lenne, hogyan készült ez a darab és mi inspirált benne? 

PD: A Bébi a Hurrikan Press Igaz történetek című zsebképregény sorozatban jelent meg, ami egy 2023-ban meghirdetett nyílt felhívás nyertes pályázataiból álló, egyelőre 7 részes sorozat. Nagyon hálás vagyok Zsófinak és Árpinak (vagyis a Hurrikan Pressnek), mert magánkiadásban ezt biztosan nem csináltam volna meg, szerintem hiánypótló volt a pályázatuk. Mikor pályáztam, már megvolt ez a sztori és vázlatok is hozzá; gyűjtöm azokat történeteket a hétköznapjaimból, amik érzelmileg megmozgatnak és közben azokról a témákról tudok rajtuk keresztül beszélni, amiket általánosságban is fontosnak tartok. Hasonló témák képregényes feldolgozása egyáltalán nem újkeletű, úttörők voltak ebben a 70-es 80-as évek amerikai feminista képregényei, a Tits & Clits és a Wimmen's Comix magazinok, az olyan alkotók mint Alison Bechdel, Aline Kominsky-Crumb és Lynda Barry, akik mind nagy hatással vannak rám, bár kissé elszomorít, hogy még mindig provokatívnak számít, amit 50 éve rajzoltak... A Bébi kevésbé vicces vagy szarkasztikus, mint az ő képregényeik, a történetét két, nagyon intenzív napom eseményei adják, és életem legnagyobb dilemmáját járja körül. Az idei képregényfesztiválra megmegjelenik a következő képregényfüzetem Witches címmel a BpZines-nél, ami nem a Bébi folytatása, de szintén érinteni fogja ezt a témát, másik kontextusban.

A Rédei Viktória írta és Gyuricza Márta rajzolta képregény olyan lények közé kalauzolja olvasóit, akik... És aki kíváncsi, hogy mit takarhat a három pont, szeret borzongani, de  érdeklik a különös találkozások, kapcsolódások, ne hagyja ki A vadász című képregényt. Az Alfabéta-díjra jelölt képregény alkotóival beszélgetett Szekeres Nikoletta.

SzN: Képregényetek hátlapján arról meséltek, hogy 2018 óta dolgoztok Az Ezerfejű történetein. Meséljetek arról, mi hívta életre a hiedelemlényektől hemzsegő projektet?

RV: Leginkább az, hogy imádunk történeteket kitalálni. Gimnázium óta ismerjük egymást, és azóta dolgozunk együtt: egy csomó anyagból Az Ezerfejű történetei az első olyan projektünk, amit publikálunk is. Ami azért vicces, mert ez a legújabb.

GyM: Ezek a szereplők egy még befejezetlen fantasy regényünkből szűrődtek át, amin még egyetem alatt dolgoztunk. Olyan karakterek és szituációk voltak, amiket kivágtunk az eredeti helyükről, de sajnáltuk volna ha teljesen eltűnnek, ezért újra elővettük őket, és elkezdtünk dolgozni velük. A teljesen fiktív világból áthelyeztük őket ebbe a valóságba, és elkezdtünk kérdéseket feltenni: hogyan lennének ők itt jelen? Mit csinálnának? Hogyan élnének? Nagyon szeretjük ezeket végiggondolni, főleg mert nagyon vicces megfejtésekre szoktunk jutni. Szeretünk belegondolni olyanokba, hogy például ha hiedelemlény vagy, hogyan tudsz együtt élni a társadalommal és az emberekkel? Vagy nem tudsz? Akarsz-e egyáltalán? Erre rengeteg példát láttunk már korábbról, a True Blood alaphelyzetétől a Furcsa amcsikon át a Hétköznapi vámpírokig, rengeteg referencia van, de ezek mindig nagyon megmaradnak egy adott műfajon belül. A paródia az paródia marad, a mese az mese, a young adult meg young adult. Mi meg mindent megteszünk, hogy elmossuk ezeket a műfaji határokat, mert az érdekel minket, hogy egy ilyen, vagy olyan helyzetben a szereplőnk hogyan döntene és valójában mi történne?

RV: Nagy szerepe van annak is, hogy az a generáció vagyunk, akikre nagyon mély hatást gyakorolt gyerekként a Harry Potter és a Gyűrűk Ura, meg a korai, köztévén vetített animék. Ez szerintem mind formálta a gondolkodásunkat, meg azt, hogy milyen történeteket szeretünk olvasni vagy nézni. Ehhez jött az, hogy az iskolában, ahová jártunk, nagy gondot fordítottak arra, hogy megismerjük a különböző mitológiákat, antik, meg klasszikus kultúrköröket, és aki gyerekként a Gilgames eposzt meg az Odüsszeiát olvassa, annak valahogy természetes lesz, hogy az istenek, a nimfák meg a többiek köztünk járkálnak.

Folytatjuk az online interjúsorozatot nemzetközi vendégeinkkel. Maria és Ileana Surducan Kolozsvárról érkeznek, közös munkája, a Nor vakációja a Ciceró Könyvstúdiónál jelent meg tavaly. A kérdező ismét Bayer Antal volt.

BA: Mi volt az, amitől beleszerettél a képregénybe, mint művészeti ágba vagy kifejezési formába? 

IS:  Legelőször az fogott meg, hogy létre tudok hozni egy egész univerzumot, tele elképzelt teremtményekkel és karakterekkel. Ez egy izgalmas szabadságérzet, képes vagyok elveszni a saját fantasztikus világomban, a felfedezés lehetőségei végtelenek. Amit aztán megrajzolok, csak egy ablak erre a varázslatos belső térre. És szeretem meglepni az olvasót egy abszurd vagy vicces csattanóval, úgy érzem, hogy ilyenkor elértem valamit. 

BA: Melyik képregények, karakterek és alkotók adták az első ihletet, amikor elindultál ezen a pályán?

MS: Nekem a Les cinq conteurs de Bagdad (’Az öt bagdadi mesélő’), Fabien Vehlmann író és Duchazeau rajzoló munkája.

IS: Mindketten imádtuk a Hupikék Törpikéket, az Asterix és Obelixet és a Gastont, Franquin képregényét – aztán egy adott ponton elkezdtünk kísérletezni rövid történetekkel. De igazán Joan Sfartól A rabbi macskája és Shaun Tantól az Érkezés felfedezése volt az, ami igazán felnyitotta a szememet, hogy milyen lehetőségek rejtőznek ebben a médiumban, ezek miatt akartam képregényalkotó lenni. 

 A Magyar Rocktörténet '60-'70 című képregény nagyívű vállalás, amely több mint egy sima zenetörténet, szervesen kapcsolódik a magyar szocializmus egyszerre vészterhes és abszurd időszakához, amelyben mégis zseniális zenészek tűntek fel, bandák alakultak, örökérvényű zenék születtek. A sorozatot, többekkel együtt Futaki Attila indította el, aki 2024 januárja óta fájó hiánya a magyar képregényes szakmának. A borító Cserkuti Dávid munkája, a szöveget Kántor Mihály írta.  Az Alfabéta-díjra jelölt képregény két rajzolójával, Szabó Csabával és Fritz Zoltánnal beszélgetett Szekeres Nikoletta.

 SzN: Hogyan alakult ki az a felosztás, hogy Csaba a hatvanas, Zoli a hetvenes évek képregény-részt készíti el?

SzCs: A próbaoldalak elkészítése után Futaki Attila megkérdezte tőlem, hogy ha választanom kellene, akkor melyik évtizedet rajzolnám szívesen. Egyedül abban voltam biztos, hogy a 90-es éveket nem, mert az időben számomra túl közeli, úgyhogy, ha lehet akkor inkább valamelyik régebbit. Úgy emlékszem akkor még az volt a terv, hogy Kántor Mihály sorban írja meg a forgatókönyveket és ahogy készülnek, úgy tudnak kezdeni dolgozni rajta a rajzolók.

Aztán amikor megkaptam a felkérést, akkor úgy voltak munkáim, hogy gyakorlatilag azonnal tudtam volna kezdeni, szemben a többiekkel, akiknek még voltak más dolgaik (legalább is Attila elmondása szerint). Így végül abban maradtunk, hogy én fogom rajzolni a 60-as éveket.

FZ: A projektre pályázáskor oldalpár tesztrajzolásra a 80-as évekből egy PECSA koncert részletet kért Attila. Kérdezte, hogy melyik időszak lenne a legszimpatikusabb a négy évtizedből – meghagytam a választást a többieknek, mert mindegyikben rengeteg izgalmas dolog történt.

A fesztivál előtti interjúsorozatot olasz vendégünkkel, Valentina Romeóval folytatjuk. A  kérdező ezúttal is Bayer Antal volt.

BA: Mi volt az, amitől beleszerettél a képregénybe, mint művészeti ágba vagy kifejezési formába?

VR: Amikor én felnőttem, még nagyon más volt még a szórakoztatóipar. A képregényeket olyan jól ismerték és annyira kedvelték, mint manapság a tévésorozatokat. De nem voltak rendezők, színészek, díszlet- vagy jelmeztervezők. A képregényeket akkor is, most is maximum négyen készítik. És rengetegféle történetet mesélnek el. Így hát azon kívül, hogy élvezzük a történetet, megcsodálhatjuk az alkotók ügyességét is, akiknek hatalmas ismeretanyaggal kell rendelkezniük a formákról és a tartalmakról. Engem mindig lenyűgözött ez a tudatosság, ezért szerettem bele a képregénybe.

BA: Melyik képregények, karakterek és alkotók adták az első ihletet, amikor elindultál ezen a pályán?

VR: Tonnaszám fogyasztottam a képregényeket és a rajzfilmeket gyerekkoromban. Walt Disneyvel kezdtem, aztán jött Batman és Superman, majd az anime és a manga, meg az olasz Bonelli és az argentin képregények. A Lupo Alberto is nagy kedvencem volt. De azóta olyan sok képregényt olvastam és tanulmányoztam, hogy azt kell mondjam, mindegyikből kaptam ihletet ezen a pályán. Képtelenség lenne felsorolni őket.

BA: Ma kik a kedvenceid?

VR: Jelenleg éppen Zagoron dolgozom, aki egyértelműen a mai kedvenceim közé tartozik. És még Batman és Superman még mindig ott van az élen. De a kedvenceimen kívül mindig keresem az új, izgalmas képregényeket.

Egyszerre személyes és univerzális témákat feldolgozó képregényekkel is nevezett Lamm Lenke mindkét kategóriában az Alfabéta-díjra, a jelöltekkel készült interjú sorozatunkat vele folytatjuk. A kérdező Szekeres Nikoletta.

SzN: Két képregényed lett jelölt, mindkét kategóriában. A Nem vagyok ideális leplezetlen őszinteséggel beszél arról, hogy milyen elvárások alapján tekintünk a testünkre, magunkra. Mi inspirált téged abban, hogy erről beszélj és éppen egy képregényben?

LL: A testkép az a téma, ami a mai napig a legjobban foglalkoztat. A Nem vagyok ideális így sokáig érlelődött bennem, ezért szinte egy felszabadító hullámként tört elő belőlem tavaly nyáron. A racionalitás helyett a tudatalattira támaszkodtam a munkafolyamat közben, ez a megközelítés sokkal értékesebbnek bizonyult, mint a görcsös túltervezés.

Az inspiráció egyrészt a saját testemhez fűződő, folyamatosan alakuló kapcsolatomból, másrészt abból a felismerésből fakad, hogy sokaknak van igénye változatos külsejű karaktereket viszontlátni a történetekben. Nem gondolom lerágott csontnak a body positivityt. Bár az előző évtizedben sokszor előkerült, még mindig vannak kevésbé körbejárt kérdései, a Nem vagyok ideálist pedig egy jó alkalomnak éreztem, hogy hozzájáruljak ehhez a számomra fontos kérdéskörhöz. Reprezentáció segítségével az olvasó a saját érzéseit is könnyebben közelíti meg, így mindennél fontosabbnak tartom a testek leplezetlensége mellett az érzelmi világ leplezetlenségét is. Őszintén írni a testünkről egy hihetetlen nehéz folyamat. Legalábbis számomra az volt. A testünket nagyon sokféleképpen lehet megközelíteni és szeretni, ez a történet csak egy példa erre. Remélem, a képregény másokat is egy saját belső utazásra hív és a karakter, aki megjelenik az oldalakon rezonál emberekkel. Azt hiszem, ezért érdemes történeteket mesélni. 

A fesztivál lengyel vendégének, Michał Śledzińskinek is feltettünk néhány kérdést e-mailben. Az interjút Bayer Antal készítette.

BA: Mi volt az, amitől beleszerettél a képregénybe, mint művészeti ágba vagy kifejezési formába?

MS: Gyerekkoromban rengeteget rajzoltam (ahogy persze most is). Mielőtt felfedeztem a képregényeket, középkori lovagokról készítettem történeteket. Szöveg nélkül, hiszen még nem tudtam írni-olvasni, olyan négyéves lehettem. Csak képeket. Egy történés, egy oldal. Aztán a kezembe került a Kapitan Żbik című klasszikus lengyel képregény, és teljesen odavoltam tőle! Ez volt az első képregényem. Ebből tanultam meg, hogy az összes képet felrakhatom egy oldalra, és ezzel időt is takarítok meg, hiszen a képkockák kisebbek a papírlapnál. És azt is, hogy egyetlen nap alatt több tucat oldalt csinálhatok! Szeretek gyorsan dolgozni, ez mindig is így volt nálam, és ez egy meghatározó pillanat volt. Szóval az volt a lényeg, hogy a lehető leggyorsabban mesélhessem el a történeteimet. A képregény klasszikus működési módját igazából eléggé későn, a harmincas éveimben kezdtem megtanulni.

A tavalyi Hungarocomixon "Apokalipszis" témára rögtönzött több ismert hazai alkotó, két óra alatt készítettek kétoldalas képregényeket ebben a témában. És most kiadvány lett belőlük, ahogy azt eredetileg is terveztük. Volt, akik hozzáadott néhány oldalt, volt, aki kicsit átdolgozta az improvizált oldalakat, és volt, aki szinte változatlan formában adja közre.

Május 12-én a fesztiválon lesz kapható ez a 24 oldalas, A5 méretű, fekete-fehér képregény, az ára 1000 forint. Kiadó a Magyar Képregény Szövetség, a V26 Képregénybolt standján lehet megvásárolni. Az alkotók többsége jelen lesz, és az emeleti workshop-részlegen dedikálja a kiadványt. 200 példány készül.

Az alkotók, sorrendben: Brazil (Tebeli Szabolcs), Vass Róbert, Poór Dorottya, Dudás Győző, Szécsi Zoltán, Kasza Magdolna, Madarász Gergely és Lanczinger Mátyás. A borítót Lanczinger Mátyás vázlata alapján Poór Dorottya tervezte.

Május 12-én több külföldi alkotóval és kiadvóal lehet találkozni a 19. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon. A személyes megismerkedés előtt néhány kérdést tettünk fel nekik e-mailben. Elsőként az osztrák Vinz Schwarzbauer válaszolt, aki egyrészt a bécsi Kabinett kiadót képviseli, másrészt megjelenik első magyar nyelvű képregénye is. A kérdező Bayer Antal volt.

BA: Melyik képregények, karakterek és alkotók adták az első ihletet, amikor elindultál ezen a pályán?

VS: Emlékszem, serdülőkoromban az egyik barátommal együtt nagy hatást gyakoroltak ránk a Tini Nindzsa Teknősök képregények. De minket inkább az eredeti, Eastman és Laird által készített, sötétebb történetek vonzottak, amelyeket felnőttebb közönségnek szántak. Ekkor mi is készítettünk egy képregényt egy nindzsáról, a barátom írta, és én rajzoltam. De szintén jelentősen hatott rám a Dragonball is.

BA: Ma kik a kedvenceid?

VS: Azt hiszem, leginkább Olivier Schrauwen és Taiyo Matsumoto. Schrauwen művei innovatívak, és van egy fura humora. Matsumoto volt az, akinek a hatására képregényt készítettem a pingpongról. Csodálom a rajzstílusát és a munkáinak a hangulatát.

A hagyományokat követve idén is interjút készítünk az Alfabéta-díj jelöltjeivel. A győztes műveket május 12-én, a 19. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon hirdetjük ki. Aki kérdez: Szekeres Nikoletta.

Első válaszadónk Koska Zoltán, akinek Lyolyabi és Rizmiráng című sorozata 2. része jelölt a „kép-regény” kategóriában.

SzN: A mostani díjra nevezett képregény-sorozatodban mintha máshogy feszegetnéd a határokat, mint eddig. Az érzékenység hasonlóan jelen van, de a metanarratív helyzetek helyett egyértelmű szituációkat látunk, fikciós-mesélős köntösbe öltöztetve. Hogyan születtek ezek az új darabok?

KZ: Hát, nem is tudom, ez még talán A nagy Csé című képregénnyel kezdődött. Valahogy az alapötlethez jött egy ilyen érzelmi szálas dolog, amitől úgy éreztem, élőbb tud lenni a történet. Ezt a Lyolyabinál is próbáltam alkalmazni. Sokszor van olyan, hogy két különállónak tűnő ötlet vagy gondolat találkozásából születik meg a történet, a két dolog előremozdítja egymást a fejemben. Munka közben sokat hallgatok Youtube-os beszélgetéseket filmekről, képregényekről, történetmesélésről, és úgy érzem, valami csak átragadt belőlük, amit hasznosítani tudtam a saját képregényeimben is. Olyan, mintha újabb filmes kurzusokat végeztem volna el az egyetemi képzés után. Nem éreztem nyomást az osztályzás miatt, hanem a gyakorlatban meg tudtam valósítani a tanulmányaimat. Meg az ilyen metanarratív, énközpontú, történet nélküli képregények írását meg is untam egy kicsit, és érdekesebbnek találtam rendes sztorikban leképezni, amiket gondolok. Nemrég újraolvastam az Új képregények kötetet, és érdekes volt látni, mit változtam gondolkodásban az évek során.