Poór Dorottya Bébi című képregényével az elvileg már egyáltalán nem tabu témának számító gyerekvállalás témakörét feszegeti, aminek olvasása során ismét ráébredhetünk arra, hogy megközelítéseink még mindig sablonok, elvárások mentén mozognak. A vizualitásában és témájának feldolgozásával is figyelemre méltó, Alfabéta-díjra jelölt mű alkotójával beszélgetett Szekeres Nikoletta. 

SZN: Festő szakon végeztél, munkáid során egy ideje egyre erősebben foglalkozol az emberrel, azon belül a nőiséggel, nőként létezés problémáival, kendőzetlenül, őszintén. Miért tolódsz egyre inkább ilyen témák felé?

PD: Festő szakra jártam, de nem lettem festő. Már az egyetemen egyre inkább az együttműködésen alapuló és részvételi projektek kezdtek érdekelni, amik sokszor műfaji határokon átívelnek, az ehető diplomamunkámtól kezdve a tavalyi Orczy szomszédok projektig, amiben a rajzos workshopok segítségével térképeztük fel a negyedet szociológusokkal, közösségfejlesztőkkel, helyi lakókkal együttműködésben. A művészetpedagógiai munka, amit már az egyetem óta csinálok különböző formákban, szintén fontos része az alkotói gyakorlatomnak. Ezekben a projektekben a szerzőiség, a művész személye nincs előtérben, talán ezt is kompenzálja, hogy a képregényrajzolásban személyes, magánéleti témákat dolgozok fel. Ez lehetőséget ad arra, hogy kommentáljam az életem eseményeit. Mivel nő vagyok, ilyen „női témájú” dolgok történnek velem, és mivel feminista is vagyok, tudom, hogy „personal is political”, vagyis hogy ezek a privát életesemények sokszor rendszerszintű jelenségekkel függnek össze, és általánosan érvényes történetekként is el lehet mesélni őket.

SZN: Hogyan fordultál a képregény felé, és milyen – szellemileg és technikailag is – alkotói lehetőségeket rejt számodra?

PD: Magam sem értem, hogy alakult így, mivel egyáltalán nem voltam képregény rajongó, nem is olvastam sokáig képregényeket, kivéve talán Gróf Balázs comic stripjeit az Est lapokban, tizenpár-évesen. Sokáig kerestem a leginkább testhezálló műfajt, és a képregényben találtam meg. Jó, hogy szöveggel is lehet foglalkozni, hogy formailag kötöttebb, de történetmesélés szempontjából szabadabb, mint a festés, és jó, hogy elérhető árú és közérthető a végeredmény. Nemrég kezdtem el ezzel foglalkozni, szeretném majd a festészettel kapcsolatos tudásomat (például színtan) is hasznosítani a képregényben, illetve képregény-szerű dolgokat csinálni kiállítási helyzetekben, ebben megtalálni az alkotói lehetőségeket. Az utóbbiból ízelítőt kaphat, aki megnézni a C80 - A rák esztétikája? című kiállítást a Patológiai és Kísérleti Rákkutató Intézetben, mert ott is képregény kocka-szerű munkáim vannak most kiállítva. Nagynak érzem a távolságot a képzőművészeti és a képregényes szcéna között, és a festészeti és képregényes gondolkodás között, amit valamelyest segített áthidalni, hogy tanultam animációt a Hegyező szabadiskolában.

SzN: Nehezen vagy egyáltalán nem beszélünk arról (sem), amit szinte minden nő megél az életében, a szorongást a terhesség elmaradásáért, és párhuzamosan a rettegést a terhességtől. Igaz történetek – mintha a Bébi, az Alfabéta-díjra jelölt képregényed egy sorozat része lenne, hogyan készült ez a darab és mi inspirált benne? 

PD: A Bébi a Hurrikan Press Igaz történetek című zsebképregény sorozatban jelent meg, ami egy 2023-ban meghirdetett nyílt felhívás nyertes pályázataiból álló, egyelőre 7 részes sorozat. Nagyon hálás vagyok Zsófinak és Árpinak (vagyis a Hurrikan Pressnek), mert magánkiadásban ezt biztosan nem csináltam volna meg, szerintem hiánypótló volt a pályázatuk. Mikor pályáztam, már megvolt ez a sztori és vázlatok is hozzá; gyűjtöm azokat történeteket a hétköznapjaimból, amik érzelmileg megmozgatnak és közben azokról a témákról tudok rajtuk keresztül beszélni, amiket általánosságban is fontosnak tartok. Hasonló témák képregényes feldolgozása egyáltalán nem újkeletű, úttörők voltak ebben a 70-es 80-as évek amerikai feminista képregényei, a Tits & Clits és a Wimmen's Comix magazinok, az olyan alkotók mint Alison Bechdel, Aline Kominsky-Crumb és Lynda Barry, akik mind nagy hatással vannak rám, bár kissé elszomorít, hogy még mindig provokatívnak számít, amit 50 éve rajzoltak... A Bébi kevésbé vicces vagy szarkasztikus, mint az ő képregényeik, a történetét két, nagyon intenzív napom eseményei adják, és életem legnagyobb dilemmáját járja körül. Az idei képregényfesztiválra megmegjelenik a következő képregényfüzetem Witches címmel a BpZines-nél, ami nem a Bébi folytatása, de szintén érinteni fogja ezt a témát, másik kontextusban.

A Rédei Viktória írta és Gyuricza Márta rajzolta képregény olyan lények közé kalauzolja olvasóit, akik... És aki kíváncsi, hogy mit takarhat a három pont, szeret borzongani, de  érdeklik a különös találkozások, kapcsolódások, ne hagyja ki A vadász című képregényt. Az Alfabéta-díjra jelölt képregény alkotóival beszélgetett Szekeres Nikoletta.

SzN: Képregényetek hátlapján arról meséltek, hogy 2018 óta dolgoztok Az Ezerfejű történetein. Meséljetek arról, mi hívta életre a hiedelemlényektől hemzsegő projektet?

RV: Leginkább az, hogy imádunk történeteket kitalálni. Gimnázium óta ismerjük egymást, és azóta dolgozunk együtt: egy csomó anyagból Az Ezerfejű történetei az első olyan projektünk, amit publikálunk is. Ami azért vicces, mert ez a legújabb.

GyM: Ezek a szereplők egy még befejezetlen fantasy regényünkből szűrődtek át, amin még egyetem alatt dolgoztunk. Olyan karakterek és szituációk voltak, amiket kivágtunk az eredeti helyükről, de sajnáltuk volna ha teljesen eltűnnek, ezért újra elővettük őket, és elkezdtünk dolgozni velük. A teljesen fiktív világból áthelyeztük őket ebbe a valóságba, és elkezdtünk kérdéseket feltenni: hogyan lennének ők itt jelen? Mit csinálnának? Hogyan élnének? Nagyon szeretjük ezeket végiggondolni, főleg mert nagyon vicces megfejtésekre szoktunk jutni. Szeretünk belegondolni olyanokba, hogy például ha hiedelemlény vagy, hogyan tudsz együtt élni a társadalommal és az emberekkel? Vagy nem tudsz? Akarsz-e egyáltalán? Erre rengeteg példát láttunk már korábbról, a True Blood alaphelyzetétől a Furcsa amcsikon át a Hétköznapi vámpírokig, rengeteg referencia van, de ezek mindig nagyon megmaradnak egy adott műfajon belül. A paródia az paródia marad, a mese az mese, a young adult meg young adult. Mi meg mindent megteszünk, hogy elmossuk ezeket a műfaji határokat, mert az érdekel minket, hogy egy ilyen, vagy olyan helyzetben a szereplőnk hogyan döntene és valójában mi történne?

RV: Nagy szerepe van annak is, hogy az a generáció vagyunk, akikre nagyon mély hatást gyakorolt gyerekként a Harry Potter és a Gyűrűk Ura, meg a korai, köztévén vetített animék. Ez szerintem mind formálta a gondolkodásunkat, meg azt, hogy milyen történeteket szeretünk olvasni vagy nézni. Ehhez jött az, hogy az iskolában, ahová jártunk, nagy gondot fordítottak arra, hogy megismerjük a különböző mitológiákat, antik, meg klasszikus kultúrköröket, és aki gyerekként a Gilgames eposzt meg az Odüsszeiát olvassa, annak valahogy természetes lesz, hogy az istenek, a nimfák meg a többiek köztünk járkálnak.

Folytatjuk az online interjúsorozatot nemzetközi vendégeinkkel. Maria és Ileana Surducan Kolozsvárról érkeznek, közös munkája, a Nor vakációja a Ciceró Könyvstúdiónál jelent meg tavaly. A kérdező ismét Bayer Antal volt.

BA: Mi volt az, amitől beleszerettél a képregénybe, mint művészeti ágba vagy kifejezési formába? 

IS:  Legelőször az fogott meg, hogy létre tudok hozni egy egész univerzumot, tele elképzelt teremtményekkel és karakterekkel. Ez egy izgalmas szabadságérzet, képes vagyok elveszni a saját fantasztikus világomban, a felfedezés lehetőségei végtelenek. Amit aztán megrajzolok, csak egy ablak erre a varázslatos belső térre. És szeretem meglepni az olvasót egy abszurd vagy vicces csattanóval, úgy érzem, hogy ilyenkor elértem valamit. 

BA: Melyik képregények, karakterek és alkotók adták az első ihletet, amikor elindultál ezen a pályán?

MS: Nekem a Les cinq conteurs de Bagdad (’Az öt bagdadi mesélő’), Fabien Vehlmann író és Duchazeau rajzoló munkája.

IS: Mindketten imádtuk a Hupikék Törpikéket, az Asterix és Obelixet és a Gastont, Franquin képregényét – aztán egy adott ponton elkezdtünk kísérletezni rövid történetekkel. De igazán Joan Sfartól A rabbi macskája és Shaun Tantól az Érkezés felfedezése volt az, ami igazán felnyitotta a szememet, hogy milyen lehetőségek rejtőznek ebben a médiumban, ezek miatt akartam képregényalkotó lenni. 

 A Magyar Rocktörténet '60-'70 című képregény nagyívű vállalás, amely több mint egy sima zenetörténet, szervesen kapcsolódik a magyar szocializmus egyszerre vészterhes és abszurd időszakához, amelyben mégis zseniális zenészek tűntek fel, bandák alakultak, örökérvényű zenék születtek. A sorozatot, többekkel együtt Futaki Attila indította el, aki 2024 januárja óta fájó hiánya a magyar képregényes szakmának. A borító Cserkuti Dávid munkája, a szöveget Kántor Mihály írta.  Az Alfabéta-díjra jelölt képregény két rajzolójával, Szabó Csabával és Fritz Zoltánnal beszélgetett Szekeres Nikoletta.

 SzN: Hogyan alakult ki az a felosztás, hogy Csaba a hatvanas, Zoli a hetvenes évek képregény-részt készíti el?

SzCs: A próbaoldalak elkészítése után Futaki Attila megkérdezte tőlem, hogy ha választanom kellene, akkor melyik évtizedet rajzolnám szívesen. Egyedül abban voltam biztos, hogy a 90-es éveket nem, mert az időben számomra túl közeli, úgyhogy, ha lehet akkor inkább valamelyik régebbit. Úgy emlékszem akkor még az volt a terv, hogy Kántor Mihály sorban írja meg a forgatókönyveket és ahogy készülnek, úgy tudnak kezdeni dolgozni rajta a rajzolók.

Aztán amikor megkaptam a felkérést, akkor úgy voltak munkáim, hogy gyakorlatilag azonnal tudtam volna kezdeni, szemben a többiekkel, akiknek még voltak más dolgaik (legalább is Attila elmondása szerint). Így végül abban maradtunk, hogy én fogom rajzolni a 60-as éveket.

FZ: A projektre pályázáskor oldalpár tesztrajzolásra a 80-as évekből egy PECSA koncert részletet kért Attila. Kérdezte, hogy melyik időszak lenne a legszimpatikusabb a négy évtizedből – meghagytam a választást a többieknek, mert mindegyikben rengeteg izgalmas dolog történt.

A fesztivál előtti interjúsorozatot olasz vendégünkkel, Valentina Romeóval folytatjuk. A  kérdező ezúttal is Bayer Antal volt.

BA: Mi volt az, amitől beleszerettél a képregénybe, mint művészeti ágba vagy kifejezési formába?

VR: Amikor én felnőttem, még nagyon más volt még a szórakoztatóipar. A képregényeket olyan jól ismerték és annyira kedvelték, mint manapság a tévésorozatokat. De nem voltak rendezők, színészek, díszlet- vagy jelmeztervezők. A képregényeket akkor is, most is maximum négyen készítik. És rengetegféle történetet mesélnek el. Így hát azon kívül, hogy élvezzük a történetet, megcsodálhatjuk az alkotók ügyességét is, akiknek hatalmas ismeretanyaggal kell rendelkezniük a formákról és a tartalmakról. Engem mindig lenyűgözött ez a tudatosság, ezért szerettem bele a képregénybe.

BA: Melyik képregények, karakterek és alkotók adták az első ihletet, amikor elindultál ezen a pályán?

VR: Tonnaszám fogyasztottam a képregényeket és a rajzfilmeket gyerekkoromban. Walt Disneyvel kezdtem, aztán jött Batman és Superman, majd az anime és a manga, meg az olasz Bonelli és az argentin képregények. A Lupo Alberto is nagy kedvencem volt. De azóta olyan sok képregényt olvastam és tanulmányoztam, hogy azt kell mondjam, mindegyikből kaptam ihletet ezen a pályán. Képtelenség lenne felsorolni őket.

BA: Ma kik a kedvenceid?

VR: Jelenleg éppen Zagoron dolgozom, aki egyértelműen a mai kedvenceim közé tartozik. És még Batman és Superman még mindig ott van az élen. De a kedvenceimen kívül mindig keresem az új, izgalmas képregényeket.

Egyszerre személyes és univerzális témákat feldolgozó képregényekkel is nevezett Lamm Lenke mindkét kategóriában az Alfabéta-díjra, a jelöltekkel készült interjú sorozatunkat vele folytatjuk. A kérdező Szekeres Nikoletta.

SzN: Két képregényed lett jelölt, mindkét kategóriában. A Nem vagyok ideális leplezetlen őszinteséggel beszél arról, hogy milyen elvárások alapján tekintünk a testünkre, magunkra. Mi inspirált téged abban, hogy erről beszélj és éppen egy képregényben?

LL: A testkép az a téma, ami a mai napig a legjobban foglalkoztat. A Nem vagyok ideális így sokáig érlelődött bennem, ezért szinte egy felszabadító hullámként tört elő belőlem tavaly nyáron. A racionalitás helyett a tudatalattira támaszkodtam a munkafolyamat közben, ez a megközelítés sokkal értékesebbnek bizonyult, mint a görcsös túltervezés.

Az inspiráció egyrészt a saját testemhez fűződő, folyamatosan alakuló kapcsolatomból, másrészt abból a felismerésből fakad, hogy sokaknak van igénye változatos külsejű karaktereket viszontlátni a történetekben. Nem gondolom lerágott csontnak a body positivityt. Bár az előző évtizedben sokszor előkerült, még mindig vannak kevésbé körbejárt kérdései, a Nem vagyok ideálist pedig egy jó alkalomnak éreztem, hogy hozzájáruljak ehhez a számomra fontos kérdéskörhöz. Reprezentáció segítségével az olvasó a saját érzéseit is könnyebben közelíti meg, így mindennél fontosabbnak tartom a testek leplezetlensége mellett az érzelmi világ leplezetlenségét is. Őszintén írni a testünkről egy hihetetlen nehéz folyamat. Legalábbis számomra az volt. A testünket nagyon sokféleképpen lehet megközelíteni és szeretni, ez a történet csak egy példa erre. Remélem, a képregény másokat is egy saját belső utazásra hív és a karakter, aki megjelenik az oldalakon rezonál emberekkel. Azt hiszem, ezért érdemes történeteket mesélni. 

A fesztivál lengyel vendégének, Michał Śledzińskinek is feltettünk néhány kérdést e-mailben. Az interjút Bayer Antal készítette.

BA: Mi volt az, amitől beleszerettél a képregénybe, mint művészeti ágba vagy kifejezési formába?

MS: Gyerekkoromban rengeteget rajzoltam (ahogy persze most is). Mielőtt felfedeztem a képregényeket, középkori lovagokról készítettem történeteket. Szöveg nélkül, hiszen még nem tudtam írni-olvasni, olyan négyéves lehettem. Csak képeket. Egy történés, egy oldal. Aztán a kezembe került a Kapitan Żbik című klasszikus lengyel képregény, és teljesen odavoltam tőle! Ez volt az első képregényem. Ebből tanultam meg, hogy az összes képet felrakhatom egy oldalra, és ezzel időt is takarítok meg, hiszen a képkockák kisebbek a papírlapnál. És azt is, hogy egyetlen nap alatt több tucat oldalt csinálhatok! Szeretek gyorsan dolgozni, ez mindig is így volt nálam, és ez egy meghatározó pillanat volt. Szóval az volt a lényeg, hogy a lehető leggyorsabban mesélhessem el a történeteimet. A képregény klasszikus működési módját igazából eléggé későn, a harmincas éveimben kezdtem megtanulni.

A tavalyi Hungarocomixon "Apokalipszis" témára rögtönzött több ismert hazai alkotó, két óra alatt készítettek kétoldalas képregényeket ebben a témában. És most kiadvány lett belőlük, ahogy azt eredetileg is terveztük. Volt, akik hozzáadott néhány oldalt, volt, aki kicsit átdolgozta az improvizált oldalakat, és volt, aki szinte változatlan formában adja közre.

Május 12-én a fesztiválon lesz kapható ez a 24 oldalas, A5 méretű, fekete-fehér képregény, az ára 1000 forint. Kiadó a Magyar Képregény Szövetség, a V26 Képregénybolt standján lehet megvásárolni. Az alkotók többsége jelen lesz, és az emeleti workshop-részlegen dedikálja a kiadványt. 200 példány készül.

Az alkotók, sorrendben: Brazil (Tebeli Szabolcs), Vass Róbert, Poór Dorottya, Dudás Győző, Szécsi Zoltán, Kasza Magdolna, Madarász Gergely és Lanczinger Mátyás. A borítót Lanczinger Mátyás vázlata alapján Poór Dorottya tervezte.

Május 12-én több külföldi alkotóval és kiadvóal lehet találkozni a 19. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon. A személyes megismerkedés előtt néhány kérdést tettünk fel nekik e-mailben. Elsőként az osztrák Vinz Schwarzbauer válaszolt, aki egyrészt a bécsi Kabinett kiadót képviseli, másrészt megjelenik első magyar nyelvű képregénye is. A kérdező Bayer Antal volt.

BA: Melyik képregények, karakterek és alkotók adták az első ihletet, amikor elindultál ezen a pályán?

VS: Emlékszem, serdülőkoromban az egyik barátommal együtt nagy hatást gyakoroltak ránk a Tini Nindzsa Teknősök képregények. De minket inkább az eredeti, Eastman és Laird által készített, sötétebb történetek vonzottak, amelyeket felnőttebb közönségnek szántak. Ekkor mi is készítettünk egy képregényt egy nindzsáról, a barátom írta, és én rajzoltam. De szintén jelentősen hatott rám a Dragonball is.

BA: Ma kik a kedvenceid?

VS: Azt hiszem, leginkább Olivier Schrauwen és Taiyo Matsumoto. Schrauwen művei innovatívak, és van egy fura humora. Matsumoto volt az, akinek a hatására képregényt készítettem a pingpongról. Csodálom a rajzstílusát és a munkáinak a hangulatát.

A hagyományokat követve idén is interjút készítünk az Alfabéta-díj jelöltjeivel. A győztes műveket május 12-én, a 19. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztiválon hirdetjük ki. Aki kérdez: Szekeres Nikoletta.

Első válaszadónk Koska Zoltán, akinek Lyolyabi és Rizmiráng című sorozata 2. része jelölt a „kép-regény” kategóriában.

SzN: A mostani díjra nevezett képregény-sorozatodban mintha máshogy feszegetnéd a határokat, mint eddig. Az érzékenység hasonlóan jelen van, de a metanarratív helyzetek helyett egyértelmű szituációkat látunk, fikciós-mesélős köntösbe öltöztetve. Hogyan születtek ezek az új darabok?

KZ: Hát, nem is tudom, ez még talán A nagy Csé című képregénnyel kezdődött. Valahogy az alapötlethez jött egy ilyen érzelmi szálas dolog, amitől úgy éreztem, élőbb tud lenni a történet. Ezt a Lyolyabinál is próbáltam alkalmazni. Sokszor van olyan, hogy két különállónak tűnő ötlet vagy gondolat találkozásából születik meg a történet, a két dolog előremozdítja egymást a fejemben. Munka közben sokat hallgatok Youtube-os beszélgetéseket filmekről, képregényekről, történetmesélésről, és úgy érzem, valami csak átragadt belőlük, amit hasznosítani tudtam a saját képregényeimben is. Olyan, mintha újabb filmes kurzusokat végeztem volna el az egyetemi képzés után. Nem éreztem nyomást az osztályzás miatt, hanem a gyakorlatban meg tudtam valósítani a tanulmányaimat. Meg az ilyen metanarratív, énközpontú, történet nélküli képregények írását meg is untam egy kicsit, és érdekesebbnek találtam rendes sztorikban leképezni, amiket gondolok. Nemrég újraolvastam az Új képregények kötetet, és érdekes volt látni, mit változtam gondolkodásban az évek során.

A 19. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál vendége lesz:

Michał Śledziński (Lengyelország) 1978-ban született Bydgoszczban, rajzoló, forgatókönyvíró, animátor. "Śledziu" a bydgoszczi művészeti szakközépiskolában végezte tanulmányait. A kilencvenes években, videojátékokkal foglalkozó számítástechnikai magazinokban debütált, később olyan lapoknak dolgozott, mint a Secret Service, a Świat Gier Komputerowych, a Pixel vagy a PSX-Extreme. A mai napig sok szállal kötődik a közeghez, maga is dolgozott a játékiparban. Rendszeresen publikált az AQQ és Świat Komiksu hasábjain, a Produkt és a P-Lux képregényes magazinok, valamint az Azbest zin alapítója és főszerkesztője volt. Legfontosabb szerzői sorozatai az Osiedle Swoboda (Szabadság lakótelep) mellett Na szybko spisane (Gyorsjegyzetek), Wartości rodzinne (Családi értékek) és Czerwony Pingwin musi umrzeć! (A Vörös Pingvinnek pusztulnia kell!) címmel jelentek meg. Legfrissebb szerzői albuma, a PIXEL számítógépes magazin számára készített képregényeinek gyűjteménye, a KDP 64+ 2021-ben jelent meg. Számos egyéb kitüntetés mellett kétszer is elnyerte a Lengyel Képregényszövetség Orient Men-díját: 2010-ben az Osiedle Swoboda első gyűjteményes kötetét választották az év lengyel képregényének, míg 2013-ban a Czerwony Pingwin musi umrzeć! albumot emelték ki borítójáért.

 Az utóbbi években elsősorban animációs szakemberként dolgozik: a Grzegorz Kasdepke könyvei alapján készült 2016-os Kacperiada rendezője, a 2024-es egészestés Smok Diplodok csapatának tagja, az Egészségügyi Minisztérium felkérésére készített Ogar i Rogal sorozat egyik alkotója, animátora és rendezője. Két kultikus lengyel képregénysorozat megfilmesítésében is részt vett: 2020-2023 között a Kajko és Kokosz-sorozat art directora, rendezői csapatának tagja volt, míg jelenleg a Szabadság lakótelep adaptációjának előkészítése mellett a szintén egész estés Tytus, Romek, A’tomek-film art directoraként dolgozik.

A 19. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál vendége lesz:

Vinz Schwarzbauer (Ausztria). 1987-ben született Grazban, képzőművészeti tanulmányait Bécsben és Hamburgban végezte. Képregényrajzolóként és illusztrátorként dolgozik, és több más alkotóval együtt a Franz the Lonely Austrionaut című magazin társszerkesztője volt tizenkét éven keresztül. 2023 óta tagja a Kabinett Comic Passage kuratóriumának a bécsi MuseumsQuartierben. Illusztrátorként a Falter című lapnak, a Jacobin Magazine-nak, a Der Standardnak, a bécsi Burgtheaternek, a müncheni Residenztheaternek és az Alles Wird Gut nevű építészcégnek dolgozik. Első képregénykötete, a Mäander 2023 tavaszán jelent meg az Edition Modernénél.

Az alkotó programja a fesztiválon:

Május 12, vasárnap 10-17 óra között részt vesz a fesztivál főeseményén az ELTE Campus Gömb Aulában, ahol a Kabinett kiadó standot állít.

Május 12, vasárnap 11-1.30 között bemutatja a Kabinett kiadót és a fesztivál alkalmából magyarul is megjelenő, Herta & Hüne című képregényét, a moderátor Bayer Antal, a Nero Blanco Comix vezetője.

Vinz Schwarzbauer részvételét a fesztiválon az Osztrák Kulturális Fórum támogatja.

A 19. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál vendége lesz:

Dalibor Talajić (Horvátország) Szarajevóban született 1972-ben, de már gyerekkorában átköltözött Zágrábba a családjával, ott végezte el a középiskolai tanulmányait, miközben klarinétozni tanult a Vatroslav Lisinski zeneiskolában, majd zeneművészetet hallgatott a zágrábi zeneakadémián. Időközben felvételizett a képzőművészeti egyetemre is, de nem járt sikerrel. Miután 1994-ben lediplomázott, tizenegy éven egy zeneiskolában tanított, miközben több horvát magazin is elkezdte közölni a képregényeit, köztük az Endem zágrábi fanzin.

2005-ben nagy változás állt be az életében, ekkor jelentek először munkái a Desperado Publishing nevű amerikai független kiadónál. A következő lépés a Boom! volt, majd 2009-ben munkát kapott a Marvelnél, és ezt követően éveken át szinte kizárólag nekik dolgozott.

A Bosszú Angyalaitól a Megtorlón és Rozsomákon át az X-Menig számos sorozatból rajzolt epizódokat, de leginkább Deadpool karakteréhez kötődik a neve. Talajić volt a híres Deadpool kinyírja a Marvel-univerzumot című minisorozat rajzolója 2012-ben, amely magyarul is megjelent.

A 19. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál vendége lesz:

Valentina (Val) Romeo (Olaszország). Az 1977-ben, Messinában született rajzoló és illusztrátor a nápolyi képregényiskolába járt. 2010-től dolgozik a Bonelli kiadónak a Morgan Lost, Dylan Dog, Nathan Never és Zagor sorozatokon.

A fesztivál alkalmából jelenik meg a Frike Comics gondozásában a Morgan Lost: Dark Novels sorozat 0., Val Romeo által rajzolt része, amelynek az írója Claudio Chiaverotti.

A 19. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivál vendégei lesznek:

Maria Surducan (Románia, sz. 1985) Kolozsváron él és dolgozik illusztrátorként és képregényalkotóként. Munkái közül több megjelent francia, cseh és magyar nyelven is. Képregényeiben az az gondolat vezérli, hogy az érzelemgazdag történetek gyógyító hatást gyakorolhatnak. Elsősorban a kelet-európai mítoszokra és népmesékre koncentrál, és az foglalkoztatja, hogyan tudja ezeket beépíteni, újra elmondani és új kontextusba helyezni kortárs történetmesélési technikákkal. 

Ileana Surducan (Románia, sz. 1987) szabadúszó művészként dolgozik az illusztráció és a képregény területén. A vizuális médiumot történetmesélési eszközként használja, érzelmi töltetű üzenetekkel személyes eseményeket alakít át egyetemes élményekké. Előszeretettel mesél olyan történeteket, amelyekben a hétköznapi élet a fantázia világával keveredik, és meggyőződése, hogy a művészet játék, amelyben nélkülözhetetlen egy kis humor. Sokat kísérletezik a szöveg nélküli képregényekkel, a pusztán képekkel mesélés univerzális jellegével. Munkáiban vizuális metaforákat használ, amelyek több szinten is értékelhetnek gyerekek és felnőttek egyaránt. Műveit kiadták Romániában, Franciaországban, Magyarországon, Csehországban, Svédországban és Tajvanon.

A testvérpár Nor vakációja című közös kötete 2023-ban jelent meg a Ciceró Könyvstúdió gondozásában.