A mintegy harminc évvel ezelőtt gombamód szaporodó független amerikai képregénykiadók egyikének támadt egy jó ötlete: ahelyett, hogy létrehozna egy új szuperhős-univerzumot, ami sokkal ütősebb lenne, mint az elkényelmesedett Marvel és DC világa, egy egészen más témát választ magának. A fiatalembert Todd Lorennek hívták, az általa alapított kiadót szerényen Revolutionary Comicsnak, és első képregénye az akkoriban fénykorát élő Guns N’ Roses „nem engedélyezett történetét” mesélte el.
Az ötlet remekül bevált, hiszen a zenekar ügyvédje azonnal felszólította Lorent, hogy ezt itt és most hagyja abba, aminek a hírére a botrányt szimatolók két hét alatt felvásárolták az összes példányt. Perre végül nem került sor, és a Rock ’N’ Roll Comics további részeinél már csak azon kellett vitatkozni, hogy a sorozat sérti-e az egyes együttesek merchandising jogait. Az amerikai alkotmánynak a szólásszabadságot rögzítő első kiegészítésére hivatkozva Lorenéknek sikerült elérniük, hogy a bíróság kimondja, életrajzot képregény formában is lehet készíteni bárkiről az illető hozzájárulása nélkül is, ellenben a zenekarok jogvédett logóját nem használhatták a füzeteken.
Loren a későbbiekben sem változtatott a munkamódszerén: mindig alapos kutatásokat végzett, de sosem kérte ki az érintettek engedélyét. Voltak, akik örültek, hogy képregényt szenteltek nekik, és voltak mufurcabbak is, de amikor Lorent 1992-ben San Diegó-i otthonában egy ismeretlen halálra késelte, egy pillanatig sem merült fel, hogy valamelyik rocker fejezte volna ki ilyen módon elégedetlenségét. A Revolutionaryt még egy ideig életben tartotta Loren apja és egyik társszerzője, de miután a zene csillagjai után sportsztárokról is hasonló képregénysorozatot próbáltak indítani, gyorsan kiderült, hogy erre a témára nem elegendő az érdeklődés, és a kiadó pillanatok alatt csődbe került.
Lehet, hogy ennek a történetnek az ég világon semmi köze nincs a Faith No More-ról szóló új magyar képregény megjelenéséhez – főleg, hogy az író, Dudich Ákos megszerezte a zenekar egyik alapító tagjának a hozzájárulását, aminek köszönhetően kigyomlálhatott a történetből mindenféle városi legendákat, és így lényegében „hivatalos” életrajznak minősül – de nem csak az ötlet, hanem a fekete-fehér, egyszerű kivitelezés is emlékeztet Lorenéékre. Ha az eredeti füzeteket nem is, a néhány évvel ezelőtt a Bluewater kiadó által megjelentetett gyűjteményes újrakiadásokat láthatták a szerzők. Ami nem von le semmit az érdemeikből, sőt talán nem alaptalan abban reménykedni, hogy lesz ennek a kötetnek kiadása más nyelveken is, hiszen tökéletesen beleillene a sorba. (Illetve az utóbbi félmondatot annyiban árnyalnám, hogy Oravecz Gergely sokkal jobb rajzoló, mint a Revolutionary által foglalkoztatottak többsége. Annak idején volt szerencsém birtokolni néhány részt a sorozatból, és nem véletlen, hogy túladtam rajtuk.)