Lucky Luke 40: Gyapotcowboy - kritika
Humoros képregényt csinálni igazán nem nagy ügy, gondolhatnánk. Karikatúraszerű rajzok, burleszk poénok és szóviccek, rájátszás néhány sztereotípiára, esetleg pár kétértelműség, hogy össze lehessen kacsintani a felnőtt olvasókkal, és már meg is vagyunk.
Nem nagyon gondolhatta ezt másképp Morris sem, amikor 1946-ban belevágott Lucky Luke kalandjainak a megrajzolásába. Aztán rájött, hogy ennél mégiscsak bonyolultabb a dolog, és mivel önkritikusan felismerte, hogy íróként nem tartozik a legélesebb pengék közé, szerencsésen becserkészte szerzőtársnak a korszak zsenijét, René Goscinnyt, aki az Asterixszel is fényesen bizonyította a szórakoztató műfaj korlátjainak tágíthatóságát, sőt lerobbanthatóságát.
De Goscinnynek is könnyű dolga volt napjaink íróihoz képest, hiszen az 1960-as és 1970-es években még nem kellett számolni olyan fogalmakkal, mint politikai korrektség, érzékenyítés vagy triggerelés. És főleg nem volt még internet, nem volt közösségi média. Az alkotók és az olvasók között tűzfalként emelkedtek a kiadók és szerkesztőségek, a visszajelzések lassan és szűrve jutottak el a szerzőkhöz, de többnyire egyáltalán nem. Ha pedig esetleg valamilyen mű kiverte a biztosítékot valakiknél, a botrány csak növelte az érdeklődést és az eladásokat. (Ráadásul a képregényeket akkoriban Franciaországban sem vették még annyira komolyan, mint a regényeket vagy a filmeket. Ellentétben az utóbbiakkal, a képregényeket érő esetleges vádak bírósági ügybe szinte sosem torkollottak, így alkotóik többnyire egy biztonságos buborékban dolgozhattak, saját maguk és lelkes olvasóik örömére.)
Franciaországban hat-hét évvel ezelőtt, magyarul tavaly jelent meg Nicolas Tackian történelmi tárgyú kétrészes képregénye, amelynek illusztrálására Farkas Lajost kérte fel a francia kiadó. Az első visszajelzések jelzik, hogy a hazai megjelenést főként ez utóbbi tény igazolja, a rajzoló valóban remek munkát végzett. A történetet illetően már nem ennyire lelkesek a vélemények, és nem is alaptalanul. Ugyanakkor egy kicsit könnyű elintézni a dolgot azzal, hogy ez is csak egy újabb „Hét szamuráj” történet, különösebb eredetiség nélkül.
Harari-Vandermeulen-Casanave: Sapiens 1: Az emberiség születése
A képregények sokuknak élvezetet jelentenek, a fordítóknak viszont, akiknek köszönhetően megjelennek magyarul, nem kevés munkát. Hogyan érintette őket ez a rendhagyó év? Milyen képregényeket fordítanak szívesen, milyen kihívást jelent a képregények fordítása? Mi maradt ki az idén, mi az, amire vágynak? Megkérdeztünk néhány rutinos képregényfordítót, örömmel válaszoltak. És világossá vált, amit eddig is sejthettünk: a képregényfordítók nagyon szeretik a képregényeket.
Már hét éve, hogy Giovannival és Antonióval elkezdtünk azon gondolkodni, milyen címekkel lehetne újraindítani Magyarországon az olasz képregények kiadását. Készítettünk egy bemutató brosúrát is, amely alapján megkérdeztük a reménybeli olvasók véleményét. A visszajelzések alapján Dylan Dog lett a befutó, és első kötetének a megjelenésével elkezdődött egy izgalmas fejezet a magyarországi képregénykiadásban. Azóta már tizenhat olasz sorozatból olvashattunk részeket négy kiadónál (a crossoverekről nem is beszélve), és a napokban következik a tizenhetedik – (jav.: a Maximum Bonelli részét képző Lilithtől eltekintve) az első, amelynek női főszereplője van.
Cs. Horváth Tibor meghatározó, megkerülhetetlen alakja a magyar képregény történetének, forgatókönyvírói pályafutása közel négy évtizeden ível át. Ha létezne ilyen kategória, szinte bizonyosan ő tartaná a Guinness rekordot az irodalmi művek feldolgozásában. Hosszú időn át szinte monopolizálta a képregényírást, több rajzolóval dolgozott egyszerre. Nem elégedett meg az adaptáló szerepével, ügyesen menedzselte is önmagát és munkatársait, számtalan lap szerkesztőségét győzte meg arról, hogy közöljenek képregényeket. Sőt azt is el tudta érni, hogy a béketáboron belül több országban is lefordítsák munkáit. Saját képregényt nem sokat írt, és a visszaemlékezések szerint azok is többnyire „idegen ötlet” alapján készültek. Nem sokat írt saját munkájáról sem, így nem tudjuk, mit gondolt róla valójában választott pályájáról, illetve annyit igen, hogy harmincéves koráig nem is nagyon találkozott képregényekkel. Azt sem tudjuk, hogyan élt, mit szeretett, mit utált, milyen kérdések foglalkoztatták. Mivel 1993-ban elhunyt, egykori munkatársai közül már csak kevesen vannak életben, és közülük is csak néhányan ápoltak vele barátinak nevezhető viszonyt.